Áprily Lajos, az őszről …

Közzétette:

Őszi monológ

Hallod? – Megint az ősi jaj:
a páncélfényű őszi varjak:
a nyár tüzéből perje-raj,
amit az őszi szél kavargat.

Látod: ha most elomlanál


borzongató magányu réten,


s kísérgetőd, a gyors halál

,
befogná kék szemed sötéten,

itt pásztor nem találna rád,


míg hó után a sás kisarjad,


csak a fekete szerenád,


a páncélfényű őszi varjak.

“Milyen fehér!” – “Milyen fehér!”


rikácsolnák nagyélü csőrrel

.
“Enyém a szív!” – “Enyém a vér!


s lecsapnának nagyívü körrel.

Kutatgatnák berzenkedőn,


hol áll a véred régi vedre

,
s szállnának érte vad mezőn


páncélos, szárnyas ütközetre.

S ha lent eldőlt az ütközet

,
felcsapnának széltől kavarva

,
s száguldva vinnék holt szived


a villámtalan zivatarba!

Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent


az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.


Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.


Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,


bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,


hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,


hörögve összeroskad valahol.

Kerget az ősz

Kertünk felett felleg rohan,


szél rázza már a tört hidat.


Vizedről, játékos fiam,


hozd el már kis hajóidat.

Vitorláid gyanútlanul


vesztükbe mért indítanád?


Ártó, hideg viharba fúl


a sugaras robinzonád.

Szél fosztogatja holt nyarad.


Szabad fiam, szabad madár

,
csukd össze könnyű szárnyadat:


jégfedeles kalitka vár.

Az erdőszél felé se menj,


az észkos oldal csupa dér.


Lejtőidet köd önti el,


zörgő, gonosz tüskéivel


megindul az ördögszekér.

Kék őszi nap

Nyár-mímelő, kristályos délután.


Az égi tó tengerszem-tükrű, tiszta

.
Hogy futnál most egy kék szellő után


a nyár selyem-kék sátorába vissza.

De pázsitunkra suttogó, beteg


levélke zörren. Hasztalant akarnál:


a lelkedet már bú kötözte meg


s bokád finom, fehér bilincs: ökörnyál.

Őszi muzsika

Galonya felett most a szél


az erdő lelkét rázza-rázza.


Suhogásában megremeg


a vadászház borona-váza.

Aranypénzét a megrohant,


riadó bükk jajgatva szórja.


A csapkodott, habos patak


piros levelek úsztatója.

Hisztériás harkály sikolt –


Jaj, ha a nyárba visszaszállna…


Az üszkös csonkfenyők között


a szélcsapástól hull a málna.

A dorongúton a vihar


eszelős pásztorlányt daloltat.


A szomszéd málnavész körül


bozontos medve szimatolgat.

Egyszer a sors odasodor.

Valami vár, talán a végem.


A békesség, borona-ház,


patakparti remeteségem.

A könyveket elhullatom,

egy lesz velem, Antigoné tán.


Írt szépségből csak ő marad


a havasi külön planétán.

A napjaim vasárnapok

,
magam a lázas, régi gyermek.


A bükkökön nyestet lesek


s örülök mohának s epernek.

Ha vendég jön, vendégeim


pásztorgyerek s esztena-lánya.


Rétemnek sok virága lesz

,
nekem csak egy: a genciána.

Ritkul a csokra s elmarad,


síró madár a házra röppen.


Kék-szajkótollas kalapom


megvizesül az őszi ködben.

Hűlő ködökből hó ered,


kék hóteteje lesz a háznak.


Csereklye-tűz. A farkasok


az Istenszéken orgonáznak.

Őszi rigódal

Megeste már a dér a bokros oldalt,


fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után

.
Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt,


egy ritka lombú vadcseresznyefán. –


Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem,


rég hallgat búbosbanka- s gerleszó.


Ha pártaian s nem várja fészek-öl sem,


miért szól még a megtévedt rigó?


Tán június sugár-illúziója


remegett át a bíbor lomb felett,


s attól dalol a völgy révült rigója


ilyen évszak-tévesztő éneket

.
Nem is téved: halkan szól, mintha félne,


köd ül a hangok túlfinom során

,
mintha húnyt szemmel, álmában zenélne,


egy álom-őszben, álom-fuvolán

.
A hangja nem fog mámorral kitelni

,
nagy líra nincs. S mégis, így volna jó:


amíg a hófelhő jön, énekelni

,
mint az a révült, holdkóros rigó.

Öregek az őszi parkban

Nem hűvös még szeptemberünk szele,


sütkérezhetnek padjukon nyugodtan.


Bot van kezükben. Némelykor vele


a homokot túrják szórakozottan.

Öregek az őszi parkban

Nem hűvös még szeptemberünk szele,


sütkérezhetnek padjukon nyugodtan.


Bot van kezükben. Némelykor vele


a homokot túrják szórakozottan.

Forrás: Áprily Lajos összes versei — Illusztráció:Szalatnyay József Áprily Lajos portréja

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s