Őszi monológ
Hallod? – Megint az ősi jaj:
a páncélfényű őszi varjak:
a nyár tüzéből perje-raj,
amit az őszi szél kavargat.
Látod: ha most elomlanál
borzongató magányu réten,
s kísérgetőd, a gyors halál
,
befogná kék szemed sötéten,
itt pásztor nem találna rád,
míg hó után a sás kisarjad,
csak a fekete szerenád,
a páncélfényű őszi varjak.
“Milyen fehér!” – “Milyen fehér!”
rikácsolnák nagyélü csőrrel
.
“Enyém a szív!” – “Enyém a vér!
”
s lecsapnának nagyívü körrel.
Kutatgatnák berzenkedőn,
hol áll a véred régi vedre
,
s szállnának érte vad mezőn
páncélos, szárnyas ütközetre.
S ha lent eldőlt az ütközet
,
felcsapnának széltől kavarva
,
s száguldva vinnék holt szived
a villámtalan zivatarba!
Szeptemberi fák
Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.
Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.
Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.
Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.
Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.
S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.
Kerget az ősz
Kertünk felett felleg rohan,
szél rázza már a tört hidat.
Vizedről, játékos fiam,
hozd el már kis hajóidat.
Vitorláid gyanútlanul
vesztükbe mért indítanád?
Ártó, hideg viharba fúl
a sugaras robinzonád.
Szél fosztogatja holt nyarad.
Szabad fiam, szabad madár
,
csukd össze könnyű szárnyadat:
jégfedeles kalitka vár.
Az erdőszél felé se menj,
az észkos oldal csupa dér.
Lejtőidet köd önti el,
zörgő, gonosz tüskéivel
megindul az ördögszekér.
Kék őszi nap
Nyár-mímelő, kristályos délután.
Az égi tó tengerszem-tükrű, tiszta
.
Hogy futnál most egy kék szellő után
a nyár selyem-kék sátorába vissza.
De pázsitunkra suttogó, beteg
levélke zörren. Hasztalant akarnál:
a lelkedet már bú kötözte meg
s bokád finom, fehér bilincs: ökörnyál.
Őszi muzsika
Galonya felett most a szél
az erdő lelkét rázza-rázza.
Suhogásában megremeg
a vadászház borona-váza.
Aranypénzét a megrohant,
riadó bükk jajgatva szórja.
A csapkodott, habos patak
piros levelek úsztatója.
Hisztériás harkály sikolt –
Jaj, ha a nyárba visszaszállna…
Az üszkös csonkfenyők között
a szélcsapástól hull a málna.
A dorongúton a vihar
eszelős pásztorlányt daloltat.
A szomszéd málnavész körül
bozontos medve szimatolgat.
Egyszer a sors odasodor.
Valami vár, talán a végem.
A békesség, borona-ház,
patakparti remeteségem.
A könyveket elhullatom,
egy lesz velem, Antigoné tán.
Írt szépségből csak ő marad
a havasi külön planétán.
A napjaim vasárnapok
,
magam a lázas, régi gyermek.
A bükkökön nyestet lesek
s örülök mohának s epernek.
Ha vendég jön, vendégeim
pásztorgyerek s esztena-lánya.
Rétemnek sok virága lesz
,
nekem csak egy: a genciána.
Ritkul a csokra s elmarad,
síró madár a házra röppen.
Kék-szajkótollas kalapom
megvizesül az őszi ködben.
Hűlő ködökből hó ered,
kék hóteteje lesz a háznak.
Csereklye-tűz. A farkasok
az Istenszéken orgonáznak.
Őszi rigódal
Megeste már a dér a bokros oldalt,
fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után
.
Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt,
egy ritka lombú vadcseresznyefán. –
Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem,
rég hallgat búbosbanka- s gerleszó.
Ha pártaian s nem várja fészek-öl sem,
miért szól még a megtévedt rigó?
Tán június sugár-illúziója
remegett át a bíbor lomb felett,
s attól dalol a völgy révült rigója
ilyen évszak-tévesztő éneket
.
Nem is téved: halkan szól, mintha félne,
köd ül a hangok túlfinom során
,
mintha húnyt szemmel, álmában zenélne,
egy álom-őszben, álom-fuvolán
.
A hangja nem fog mámorral kitelni
,
nagy líra nincs. S mégis, így volna jó:
amíg a hófelhő jön, énekelni
,
mint az a révült, holdkóros rigó.
Öregek az őszi parkban
Nem hűvös még szeptemberünk szele,
sütkérezhetnek padjukon nyugodtan.
Bot van kezükben. Némelykor vele
a homokot túrják szórakozottan.
Öregek az őszi parkban
Nem hűvös még szeptemberünk szele,
sütkérezhetnek padjukon nyugodtan.
Bot van kezükben. Némelykor vele
a homokot túrják szórakozottan.
Forrás: Áprily Lajos összes versei — Illusztráció:Szalatnyay József Áprily Lajos portréja
Közzétette: 
Lighthouse 