Közzétette: .
E napon született Ábrányi Emil költő, újságíró, műfordító (1850)
Ifjabb Ábrányi Emil (Pest 1850. december 31. – Szentendre 1920. május 20.) költő, műfordító, újságíró; id. Ábrányi Kornél zeneszerző fia, ifjabb Ábrányi Kornél öccse és id. Ábrányi Emil író unokaöccse. Felesége Wein Margit operaénekesnő, akitől legifjabb Ábrányi Emil zeneszerző fia született.
Szegény pillangó! Haldokolva ott űl
Egy rózsatőn és végpercére vár.
Tolongnak hozzá gúnyos szánalommal
A dolgos hangya és sok bölcs bogár.
“Lám!” szól a hangya. “Megmondtam, hogy igy jársz!
Ily sorsra jut, megmondtam, a ledér!
Csak kezdetén vagyunk még a tavasznak
És a te pályád immár véget ér.
Minket lenéztél, – és mi vígan élünk!
Van friss egészség s jólétből telik!
Ha dolgoztál, izzadtál volna, mint mi,
Élhettél volna száz esztendeig!”
“Sajnállak!” mond egy vékony lábu szöcske.
“Megölt a mámor! Látod, kedvesem,
Én is vagyok szerelmes, sőt örökké
Epeszt a vágy, – de én máskép teszem.
Én cirpelek sorvasztó szerelemről
Bús kobzomon egész éjeken át,
De ez nem ront meg, – és hozzá mindennap
Jó étvággyal eszem a vacsorát.”
“Botor lény!” mond egy harmadik, nagy orrú
Komoly bogár, ki túrja a sarat…
“Röpködtél, égtél, enyelegtél folyvást!
A gyönyör elszállt… nos, hát mi maradt?”
“Elfonnyadt arc, lecsüngő, gyönge szárnyak,
Minden tagodban láz és sorvadás!
Maradtál volna, mint én, a homokban,
Most nem halnál meg, hiu kéjvadász!”
S a negyedik szól: “Ó, szegény barátom!
El kellett volna csúfitnod magad!
Az volt a baj, hogy szárnyakkal születtél!
Mért nem vágtad le röpke szárnyadat!?”
Igy szólnak sorra. – Meglebbenti szárnyát
A bágyadt lepke és halkan felel:
– “”Mit szántok engem? Én e szép világot
Megbánás nélkül, bútlan hagyom el.
Amerre szálltam: halmokon, mezőkön
Minden virág szerelmes volt belém,
Mind engem csókolt, engem boldogított
S én valamennyit hévvel ölelem.
Ha sejtenétek, mit éreztem én át,
Jajongnátok önsorsotok felett,
S a boldogságnak egy pillanatáért
Odadobnátok minden életet!
Ti szántok engem? Unalom szülötti,
Engem siratni jöttetek ide?
Ó nyomorultak! Több, száz éveteknél:
Az üdvösségnek egy lehellete!
Hő napsugár, kék ég, virágok fátyla
Takarta el előlem a valót,
A szerelem ringatva vett karjára,
S most, mielőtt ébrednék, meghalok!””
Szólt s hangja elhalt. Egy végső sohajtás.
Melyben még egyszer föllángolt a mult
Összes heve… Aztán, ahol leszállott,
A rózsa szívén csöndesen kimúlt.
| Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár |
