Kurt Vonnegut amerikai író

Közzétette:

E napon született Kurt Vonnegut író (1922)

Kurt Vonnegut életrajz

Kurt Vonnegut életrajz

A bevallottan autodidakta, mégis a második világháború utáni egyik legnagyobb hatású amerikai író, Kurt Vonnegut, Jr. 1922. november 11-én született Kurt Vonnegut, Sr. és Edith Lieber harmadik gyermekeként Indianapolisban (Indiana, USA). Édesapja és apai nagyapja építészként, anyai nagyapja sörfőzőként dolgozott, de a Németországból 1848-ban Amerikába emigrált dédszülők is kivétel nélkül felső középosztálybeli polgároknak számítottak. Azonban a művészi hajlam sem állt távol a családtól, hiszen az író Alice nevű nővére szobrászként próbálta kifejezni önmagát.

Míg nővére és bátyja, Bernard drága magániskolába jártak, az 1929-es tőzsdekrach következtében megroggyant anyagi helyzetű család már nem tudta finanszírozni Kurt elit oktatását, és így állami iskolába kellett adniuk a kisebbik fiút. Kurt írói tehetsége hamar megmutatkozott. 1936 és 1940 között a Shortridge High School tanulójaként a gimnáziumi lap keddi szerkesztője, 1940 és 1943 között pedig a Cornell University lapjának, a Cornell Daily Sunnak rovatírója és szerkesztője volt. Az írói szárnypróbálgatás persze akkoriban csupán kedvtelésnek számított, hiszen eredetileg azért iratkozott be az egyetemre, hogy ott bátyja nyomdokaiba lépve kémiát és biológiát hallgasson – saját bevallása szerint azért, hogy „valami hasznosat” tanuljon. Harmadévesen tüdőgyulladást kapott, s emiatt nem kérhette behívása elhalasztását. A kiképzés részeként a gépészettel ismerkedett a Carnegie Institute of Technologyn.

Az ifjú Vonnegutot 1944-ben érte az első, egész életét és művészetét meghatározó sokk; májusban hazalátogatott Anyák Napjára, édesanyja azonban épp ezt a napot választotta ki, hogy öngyilkosságot kövessen el. Ám nem sokat váratott magára a második megrázó élmény sem, hiszen alighogy elkezdte katonai szolgálatát, a Wehrmacht utolsó nagyobb offenzívája, az ardenneki áttörés során csapategységét megtizedelte a német hadsereg, Vonnegut pedig hadifogolyként Drezdába került, mely „nyílt város”-ként elvben a biztos túlélést jelenthette volna számára a háború végéig. Az 1945. február 14-ére virradó éjjel azonban a brit Királyi Légierő és az Egyesült Államok Hadseregének Légiereje szőnyegbombázással lényegében porig rombolta a várost, ahol közel negyedmillió ember pusztult el a tűzvészben. Vonnegut és szakasza egy hústároló pincében vészelte át a rombolást, és bajtársaival együtt tetemhordóként segédkeztek a romeltakarításban. Az alig több mint fél év szörnyű eseményeit csupán negyed századdal később, Az ötös számú vágóhíd és a Bajnokok reggelije ikerregényekben sikerült „kiírnia” magából Vonnegutnak.

1945. szeptember 1-jén, a franciaországi és az otthoni rehabilitáció után feleségül vette gyermekkori kedvesét, Jane Coxot, akivel Chicagóba költözött, és a Chicago University hallgatójaként antropológiát kezdett tanulni, ám elsősorban nem abból a megfontolásból, hogy később antropológusként keresse meg a kenyerét, hanem ezért, hogy többet megtudhasson az emberekről. Hamarosan részmunkaidős állást kapott a Chicago City News Bureau-nál, amivel régi vágya teljesült, hiszen valódi újságíróvá válhatott. Az egyetemen 1947-ben fejezte be a tanulmányait, szakdolgozatát azonban nem fogadták el, a diplomáját pedig csupán évekkel a Macskabölcső megjelenését követően kapta meg, mivel a regényt végül diplomamunkaként fogadta el az egyetem.

A tanulmányok elvégeztével Vonnegut feleségével együtt a New York állambeli Schenectadybe költözött, hogy sajtófelelőseként munkába álljon a General Electric Kutató Laboratóriumában, ahol bátyja légkörfizikusként dolgozott. A pályakezdő író jól érezte magát a tudósok társaságában, akiknek pragmatizmusa a főiskolán és az egyetemen elsajátított természettudományi és bölcseleti ismeretek mellett a későbbi írások egyik meghatározó elemeként jelent meg; viszont egyre inkább megcsömörlött a nagyvállalati élettől.

Miután 1950. február 11-én, Knox Burger irodalmi szerkesztőnek köszönhetően – aki a Cornellről emlékezett az író nevére –, a Collier’s Magazine hasábjain megjelent első kinyomtatott novellája, a „Beszámoló a Barnhouse-effektusról”, Vonnegut úgy döntött, hogy kilép a vállalattól, és szabadúszó íróként próbál szerencsét új otthonában Cape Codon. Ugyancsak Burger mutatta be őt Kenneth Littauer és Max Williams ügynököknek, akiknek tanácsa, miszerint a sikeres novella kulcsa a jól megírt elbeszélő próza, alapjaiban határozta meg Vonnegut írói stílusát. A rövidebb írásokat, melyek a kor optimizmusát és a haladásba vetett hitet kérdőjelezték meg, és melyeket a tudományos-fantasztikus cselekmények és helyzetek karikírozása jellemzett, többek között a Collier’s és a Saturday Evening Post tette közzé. E változatos, eredetiségre törekvő, takarékos prózájú novellákban sok helyütt már a jellegzetes vonneguti írásmodorra ismerhetünk rá.

1952-ben jelent meg Vonnegut első regénye, az Utópia 14, ám évekig a novella maradt az elsődleges műfaj, amiben alkotott. Az 50-es évek eleje-közepe azonban radikális változást hozott. A televízió elterjedésével megcsappant a magazinok olvasóinak száma, a hirdetők pedig elpártoltak a színes lapoktól, melyek így stílusváltásra kényszerültek. Ennek következményeképp Vonnegut 1953-58 között alkalmi munkákat vállalt a novellaírás mellett, többek között érzelmi zavarral küszködő gyerekeket tanított. Az író magánélete is komoly változáson ment át, amikor 1985. szeptember 15-én egy vasúti balesetben a sógora, pár nappal később, rákban Alice nővére veszítette el az életét, Kurt és Jane pedig örökbe fogadta a három árván maradt gyermeket, és a család immár nyolc főre bővült.

1959-től sorra jelentek meg az újabb regények: előbb A Titán szirénjei, 1962-ben az Éj anyánk, 1963-ban pedig a Macskabölcső. Noha egyre szűkült a novellák piaca, 1961-ben Canary in a Cat House címen közreadták Vonnegut összegyűjtött novelláit, 1963-ban azonban végleg vége szakadt a rövid elbeszélő prózai művek sorának. Októberben jelent meg az utolsó magazinban kiadott mű; a „Hyannis Port Story” kefelenyomatát viszont John F. Kennedy elnök november 22-én bekövetkezett tragikus halála következményeképp megsemmisítették.

Az anyagi és írói útkeresés részeként fogható fel, hogy egy évvel később, 1964-ben esszéket és viccesen újszerű kritikákat kezdett publikálni különböző lapokban. Ez az esztendő hozta meg végül a régóta remélt fordulatot Vonnegut karrierjében. Seymour Lawrence felfigyelt a Random House szótárának vonneguti iróniával fűszerezett kritikájára, és három regényre szóló szerződést ajánlott az írónak. Az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater az Utópia 14 óta az első regény volt, melynek megjelenését komoly kritikai visszhang kísérte. Emellett papírkötéses kiadásban ismét a boltok polcaira kerültek a régebbi művek, melyek csakhamar kultikus státuszra tettek szert a társadalommal elégedetlenkedő fiatalok körében. 1965-ben Vonnegut bentlakó íróként az Iowa Universityre került, ahol megismerkedett a neves kritikussal, Robert Scholeszal. Scholes nem sokkal később egész fejezetet szentelt az írónak az 1967-ben megjelent The Fabulators című elméleti műben, és ezzel az irodalomtudósok körében is ismertté tette Vonnegutot.

Miután 1968-ban egy Guggenheim ösztöndíjnak köszönhetően ismét Drezdába látogatott, Vonnegut megírta a drezdai bombázást feldolgozó korszakos regényt, Az ötös számú vágóhidat, mellyel örökre beírta a nevét az irodalomtörténet arany lapjaira. Talán ösztönösen, talán a sci-fiből merítve ihletet, talán a természettudományos háttérnek betudhatóan érzett rá a kort foglalkoztató egyik alapkérdésre: a mechanisztikus világmindenség determinizmusa és a szabad akarat, vagyis a termodinamika második törvénye és a teremtő ételem közötti feloldhatatlan ellentét problémájára. (Megjegyzendő, hogy a korszak sok írójával, többek között Philip K. Dickkel ellentétben nála inkább az eleve elrendeltség tűnik meghatározónak.) A könyv sikerének folytán Vonnegut számos elismerésben részesült, és részben ennek okán New Yorkba költözött. Az utolsó ténylegesen kísérletező műnek az 1973-ban kiadott Bajnokok reggelije tekinthető, melyben egészen sajátos prózatechnikával kísérletezett.

A 70-es évek közepe után megjelent regényeket – a Börleszket, a Börtöntölteléket, a Mesterlövészt, valamint a Második édenkertet – ennek következtében kevésbé lelkesen fogadták a folytonos megújulást megkövetelő kritikusok, jóllehet a már-már elvakult rajongók körében cseppet sem csökkent az író népszerűsége, akinek magánélete is válságba jutott. Hosszú válási procedúra után, 1979-ben köttetett meg Vonnegut második házassága. Ezúttal Jill Krementz fényképészt fogadta hitveséül, akivel ekkor már egy ideje együtt élt New Yorkban.

A 80-as években újfent jelentős változás mutatkozott az irodalmi életben. Az MTV szélsőségesen leegyszerűsített képi és zenei világa elvonta a felnövekvő nemzedék figyelmét a múltról és a magas kultúráról, az olvasóközönség lassú megfogyatkozása és a közel sem egybehangzóan magasztaló kritikai fogadtatás hatására pedig Vonnegut egyre inkább régi kedvtelése, a rajzolás és festés felé fordult. Vonnegut grafikáit először 1983-ban állították ki, és a vizuális alkotás témáját dolgozta fel az 1987-ban kiadott Kékszakáll című regény is, mely az idősödő alkotó művészi hitvallásaként is felfogható. Eddigi utolsó regénye, az Időomlás, ismét komolyabb kritikai érdeklődést váltott ki.

Írói munkássága mellett Vonnegut 1992 óta az Amerikai Humanista Szövetség tiszteletbeli elnöke, mely tisztet a kiváló tudományos fantasztikus írótól, a néhai Isaac Asimovtól vette át. Vonnegut élete az alkotástól és a közszereplésektől eltekintve sem eseménytelen. 2000 januárjában kis híján szenvedélye áldozatául esett; ám nem tüdőrákot diagnosztizáltak nála, ahogy azt egy láncdohányostól „elvárnánk”, hanem cigarettával a szájában elbóbiskolva magára gyújtotta az ágyát, a tűz pedig átterjedt a szobára is. A baleset nem lohasztotta le Vonnegut alkotókedvét, sőt, 2001 és 2003 között New York Állam hivatalos írója címét viselte.

Ellentmondásos újságnyilatkozatok szerint sokáig egy végül soha el nem készült regényen dolgozott, de kiadásra csupán régebbi írásaiból és előadásaiból, valamint a Lee Stringerrel az irodalomról folytatott két kávéházi beszélgetésből megszületett „új” Vonnegut-kötet került. Az újrafelhasználás nem igazán használt írói hírnevének, és régi csodálói közül sajnos egyre többen fordultak el az élete alkonyán az irodalomtól szinte teljességgel a festészet felé forduló művésztől, akinek életműve kétségkívül még sokáig az ítéletmentes humanizmus, a megtörhetetlen emberszeretet krédója marad.

Kurt Vonnegut 2007. április 12-én, a hajnali órákban hunyt el, rövid, súlyos betegség után, és talán az élet furcsa fintora, hogy végül nem a dohányzás vitte el.

Forrás: Ekultúra

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s