Sáfrány Attila – Két vallási világ

Közzétette:
Sámándob
Sámándob

A törzsiség zárt dimenziójában minden kulturális jelenség határozottan egyedinek, sajátosnak mondható, így természetesen a törzsi vallás is. Míg a civilizált környezet hatalmas, százmilliókat tömörítő kultúrköreiben egy vagy legföljebb néhány világvallás van jelen, addig a primitív társadalmak világában úgyszólván minden törzs saját, különálló vallással rendelkezik. A 19. század végétől felkapottá lett izmusszerű fogalmak megpróbáltak rendet tenni ebben a vallási kavalkádban, azóta azonban világossá vált, hogy a törzsi hitrendszerek nem kényszeríthetőek e racionalizáló-általánosító keretbe. Az animizmus, a totemizmus, a sámánizmus, a mana-hit stb. elemeit egyaránt magába olvaszthatja egy-egy törzsi vallás, és ennek ellenére mégis egy elkülönült, saját mitológiával rendelkező hitvilágot képeznek. Ezek az elnevezések mégsem teljesen használhatatlanok, az egymással érintkező, sokszor pedig azonos gyökérzetű törzsi kultúrák térbelileg és időbelileg is szoros kapcsolódási pontokkal rendelkezhetnek. Ennek nyomán a múlt század szibériai törzsi vallásaira joggal alkalmazhatjuk a sámánizmus általánosító jelzőjét.

Diószegi Vilmos épp e népek vallási megnyilatkozásait vizsgálva jelenti ki, hogy a sámánizmus nem tételes vallás, hanem hiedelemvilág.1 Magától értetődik, hogy az írásbeliséget módszeresen még nem alkalmazó törzsi társadalmaktól nem várható el a teológiai kifinomultság tételes jellege, ennyiben tehát jogosnak tűnik a megkülönböztetés, mégis erőltetett az írásbeliség-szóbeliség különbségét vallássá tevő kritériumként szemlélni. Mindkét esetben vallásról van szó, s mindkét vallási típusnak megvan a maga hiedelemvilága: a teológiailag kimunkált tételes hitrendszernek is. Legföljebb az utóbbi sokkal racionálisabbnak tűnik számunkra, s ezért civilizatorikus felfogásunk számára jobban elfogadható. A törzsi hitben is maradéktalanul jelen vannak azok a lényegi ismertetőjegyek, amelyek a vallásnak mint olyannak a fenomenológiai leírását alkotják. A szent és a profán megkülönböztetése itt is ugyanolyan élő, mint a kifejlett teológiájú vallásokban, sőt úgy tűnik, hogy bizonyos jelenségeket e tekintetben csakis a törzsi vallásossághoz mint előzményhez visszatérve érthetünk meg igazán. Így például a disznóhús-evés tilalmában a törzsi totemizmus tabuját gyaníthatjuk. Más vallási vonások is megegyeznek. Az érzelmi igénybevétel, a rítus, mint a szenttel való kapcsolattartás metódusa, a normatív gondolkodás és a létértelmezői bölcselkedés egyaránt jellemző mind a törzsi, mind a kifejlett vallási kultúrákra.

Irányultságukban viszont lényeges különbségek fedezhetők fel. Ezért nevezhetjük a kettőt eltérő vallási típusnak. A törzsi vallásokban nem találhatjuk a kifejlett hitrendszerekre jellemző üdvtan koncepciót. Van bennük túlvilág-képzet, de hitcéljuk nem annak (mint üdvállapotnak) az elérésére, hanem az evilágiság jól meghatározható, egzisztenciális vonatkozású célkitűzései megvalósítására irányul. Az időszámításunk előtti I. évezredben körvonalazódó új vallási tanokban az üdvtan lett a központi kérdés. A törzsi vallásoktól eltérő közös jellemvonása az ekkor kialakuló, s máig élő átfogó tanításoknak, hogy az evilágisággal szemben határozták meg vallási létértelmezésüket. A személytelen világtörvényben hívő keleti vallásoknál, mint amilyen a buddhizmus és a hinduizmus, a cél az evilágiságban való szenvedéssel telt létezéstől való végleges megszabadulás. Ezen indiai eredetű hitrendszerek hozzáállása az evilágisághoz negatív, elkülönülő, menekvésre ösztönző. A nyugati, nagy monoteista vallások, az iszlám, a judaizmus és a kereszténység pozitív attitűddel viszonyul az evilágisághoz: megújítani kívánja azt. E három ábrahámi vallás üdvcélja az utolsó időben Isten teremtő ujja által megújuló és megjavuló világról szól, amelyben az isteni igazság örök diadalt arat majd. Az evilágisággal való szembenállás a kínai univerzizmusban fedezhető fel a leghalványabban. Ez a vallási konglomerátum valahol félúton áll a pozitív és a negatív beállítódásúak között. A negatív hozzáállású, indiai eredetű hitrendszerekkel párhuzamban a cél itt is a személytelen világtörvénnyel való harmonizáció, viszont nem mondatik ki egyértelműen az evilágiság elutasítása. A pozitív attitűdű nyugati vallásokkal összevetve a kínai univerzizmusban a világot jóvá és igazzá nem (az ember közreműködésével) az Isten ujja, hanem az ember belső felismerése teszi (valószínűleg az evilágisággal szembeni ítélettől való tartózkodással magyarázható, hogy a legszembetűnőbben ebben a világvallásban érhetők tetten a törzsi hit nyomai az ősök tisztelete formájában).

A törzsi vallásoknak elsődleges ismertetőjegye ugyanis pontosan ez, az evilágiság elfogadása. Diószegi szavaival a törzsi közösségeket mindenekelőtt a megmaradás, a megélhetés lehetőségei, az egzisztenciális kérdések érdeklik, az ezen a célon túlmutató elvont vallási célok megfogalmazása a gazdagabb, fejlettebb társadalmi-gazdasági viszonyokkal rendelkező kultúrák jellemvonása. A törzsi társadalmak mindent az evilágiság, a megélhetés céljának rendelnek alá. Természetesen nekik is van képzetük a túlvilágról, a civilizált társadalmak vallásaival ellentétben viszont nem az evilágiságot rendelik a túlvilágiság (az isten, a szent, a világtörvény) alá, hanem ellenkezőleg. Ennek az ellentétes előjelű viszonyrendszernek két formáját határozhatnánk meg. Az egyikben a túlvilági élet az evilági életnek valamiféle folytatása. A másikban a túlvilág veszélyes, kiszámíthatatlan erői irányítani képesek az evilági létet, s ezért a vallás feladata arra irányul, hogy az ember ezt a befolyást, ha lehetséges, a saját megélhetése érdekében hasznosítsa, egzisztenciális veszélyeit pedig a lehető legnagyobb mértékben minimalizálja. Az elsőben a törzsi vallás központi célja a túlvilági lét, a továbbélés feltételeinek a biztosítása lesz a megfelelő temetéssel, annak elengedhetetlen kellékeivel együtt (fegyver, ló, esetleg szolgák is). A másodikban a túlvilági erők és lények (szellemek, hatalmak, meghalt ősök) befolyásolásának mágikus praktikákkal és kultikus eljárásokkal telített “tudománya” fejlődik ki. A specializálódott személy, a titkos tudással vagy kivételes képességekkel fölvértezett szent ember megjelenésének a törzsön belül különösen ez az utóbbi vallási forma kedvez. Ennek a szent embernek két típusa létezhet: a varázsló megtanulja a befolyásolás titkos tudományát, míg a sámánt született képességei miatt a túlvilág hatalmai választják ki erre az egyedi életküldetésre. A magyar ősvallás szent embere, a táltos, a környező népek ősvallásaival ellentétben, ebbe az utóbbi típusba sorolható.

A fölvetődő kérdésre, hogy honnan ez a szöges ellentét a törzsi és a civilizált kultúrák hitrendszerei között, nyilván csak filozofikus választ adhatnánk. Úgy tűnik, a természetközeliség és a természettől való elidegenedés ellentéte nyer e két vallási típusban kifejeződést. (A természet szó alatt nem a város zaján kívüli békés világot értjük, ahova a civilizálódott ember szabadidejében kikapcsolódni jár, hanem az ember életterét. A primitív embernek a természet ugyanaz, mint ami megfogalmazatlanul az állatnak: az a környezet, amelyben szüntelen küzdelmet folytat élete fenntartásáért.) A civilizálódott ember elidegenedett a természettől. Ez nem azt jelenti, hogy neki már nem kell küzdelmet vívnia életben maradásáért. Neki is ezt kell tennie, de már nem az előbbi értelemben vett természet közegében, mint a törzsi társadalom tagjának, hanem egy kiépült, természetből kiszakadt, szegregálódott társadalomban. A civilizált társadalomban a megélhetés funkciókra oszlik, a földművesek és a pásztorok mellett papokból, katonákból, kereskedőkből, hivatalnokokból, iparosokból képződik a közösség. Ezek már a természet adta megélhetéstől eltávolodott rétegek, s mivel mindezeknek az összessége alkotja a társadalmat, ezért a többiekhez fűződő kapcsolatuk még a földműveseket és a pásztorokat is elidegeníti a természettől (bár a törzsi vallási maradványokat kétségtelenül ez a két közeg őrzi meg a leghűségesebben). Egy ilyen természettől elidegenedett társadalom – lassú gondolati fejlődés útján, élén az elsőként elkülönült társadalmi rétegekkel, az uralkodóval, a papokkal, a katonákkal és a hivatalnokokkal – alakíthatott ki egy olyan vallásosságot, amelyben az evilági célok a túlvilágiaknak lettek alárendelve, annak a mintájára, hogy az általuk kialakított társadalmi rendben a termelők is az elit rétegek, a papok, hivatalnokok és katonák alattvalóivá váltak. Ez a vallási forradalom tehát egy az egyben leképezte azt a hatalmas társadalmi átalakulást, ami a neolitikus forradalmat követően végbement.

1 Diószegi Vilmos: Samanizmus. Bp., 1962. 25 p.

Forrás: zetna.org

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s