Az ornamentika poézise

(vélemény)

Velence utcáin a tömeg, az érzéketlen turisták, csak úgy mint magam meglepő módon nem lökdösődnek, nem tülekednek. Láthatóan kevés rosszindulat, gazdátlan harag forrong az utcákon, legalábbis nem annyi, mint amennyit az emberek mennyisége indokolna. Persze a vaporetto az más – bár egy rezignált udvariasságot ott is vélek felfedezni: nem annyira hatol a húsomba a számtalan kéretlen testkontaktus. Struktúra és ornamentika, hogy idézzem jelentős zeneszerzőnk, Madarász Iván kozmogóniai és zeneelméleti értelmezését. A hely szellemisége az éppen burjánzó gazt is máshogy rendezi.

Velencében az ornamentika mélysége és finomsága a múltban gyökerezik, a kultúrából, a minden értelemben értendő építkezésből, a hagyományból és persze a világból összelopott műkincsekből. Velence lebegése vízen és átvitt értelemben a kultúrtörténetünkben még mindig ugyanolyan eredeti és komplex, mint volt egykoron.
Miközben a figyelmünk megváltozott, ami egy ilyen városban különösen szembeötlő. Ez a város valami egészen másfajta szemlélet és figyelem eredménye. A mi létünkbe, tudatunkba számtalan minket foglalkoztató, izgató dolog épül be. Birtokolni, fogyasztani akarunk, életciklusokban és termékekben gondolkodunk. Minap beszélgettem valakivel, azt mondta a művészet szubjektív, vagy tetszik nekem vagy nem. Hát igen, elértünk valamihez. Mekkora esztétikai lépés, hogy akár egy zenei műveltség tekintetében rettenetesen hátrányosan szocializálódott személy alkot véleményt mondjuk egy Fúga Művészetéről. Amennyiben neki nem tetszik, akkor az ő létében elveszíti jelentőségét. Bach megméretettet ezen bonyolult és rendkívül tartalmas szűrőn: nem tetszett. Avagy a benne rejlő tetszési faktor roppant alacsony volt és ez mintegy rávetül az egészre és értéktelenné válik. Bach még hagyján, hiszen létezik egy még élőnek tekinthető közmegegyezés, mely szerint J. S: nagy zeneszerző. De már egy Bartók, Schönberg vagy akár Stockhausen egészen más. Azt lehet nem érteni, ők gyakrabban akadnak fel korunk szenzibilis műítészi hálóján, azaz sok alkalommal, sok zenehallgatóak nem tetszenek. És valóban, minő meglepetés, Stockhausen mellett igen nehéz futni, enni, sörözni. Főleg, ha azt gondoljuk, hogy nem tetszik és ez ahhoz a meggyőződéshez vezet el minket, hogy nem zene, vagy legalábbis nem jó zene. Téves kapcsolódásokról, támadható vonatkozásokról beszélünk tehát.

Persze Velence más. Egyáltalán nem szubjektív, új létezési formát alakított ki. Ezt a szélsőséges létet nehéz lenne egy ilyen a tetszésen alapuló esztétikumban létrehozni. Mindenki kételkedett volna. Az egyiknek nem tetszett volna a víz, a másiknak a házak jellegzetes architektúrája. Aztán persze mit kezdtek volna egy Monteverdivel? Az izgatott stílussal? Az aztán tényleg sokaknak nem tetszett volna. És Vivaldi? Az a művészet is különféle meggyőződéseket alakított volna ki. Lettek volna elfogadók és elutasítók. Változott a világ, valami belül fordult át. A nagyság korának lenne vége? Az bizonyos, hogy a zenei alkotásra, a művészetekre vonatkozóan nem engedhetjük meg magunknak, hogy dobozos termékként tekintsünk rá. Ezt tekinthetjük bűnnek, vagy tragédiának, de akár csapdának is. A hipermarketekben a tetszésünk különböző fázisaiban (tudatos-véletlenszerű), különböző indokok alapján megvásárolásra kerülő termékek találkoznak azon vélekedésünkkel, mely szerint a választott termék eredményezi azon örömet, netán boldogságtöredéket, amit várunk. Sőt a végeláthatatlan polcokon (új perspetívák) sorakozó termékek egyformaságában felfedezett különbség és az abból fakadó emocionális azonosulás azt a lelki helyzetet gyakoroltatja ki a korral, hogy az apró különbségeket vélje jelentősnek. Nem mást, hanem ugyanazt választjuk másképpen. Amelyik a sok azonos közül mégiscsak jobban tetszik. Megint mi. Ez megengedhetetlen a magas kultúrában, ugyanis nem élvezetről, hanem egy útról beszélünk, ahol akár mi változunk.

Bármikor vagyok Velencében mindig megfogom Monteverdi sírjánál a rácsot a Frariban. Talán várok valamit. Eltűnődve nézem a fényeket, megmártózom ebben a különös módon ihletett csöndben. Ebben a világban még nem tévesztették össze az érzékelésben rejlő élvezetet, örömöt az esztétikai értékkel, a zenehallgatás, a muzsikálás magába foglalta a katarzist. A zene személyes. Szeretem, amikor szűk körben hallgathatok zenét vagy hangversenyteremben, színházban. Legyen közösség, legyenek előadók. Személyes világok ezek, amelyek az egyetemesség érzetét keltik. A zene attól válik zenévé, hogy utat talál hozzánk, megértjük a nyelvében rejlő aktualitást és egy nagyobb egészhez köt minket. Ez persze elsősorban szemléletünktől is függ, attól, hogy mit gondolunk a zenéről? Mit várunk tőle. Ez a megtépázott zenei oktatásunkra váró feladat, hogy ezt a figyelmet, ezt az igény kialakítsa. A ténylegesen több iránti vágyakozást. Nem szívesen fogadnék a sikerre, a vesztes oldalra elvből nem helyeznék tétet. Ide-oda téblábolok és ez is egy olyan kényszer, amely korunkból fakad. Az emberi természet az apró változásokat nem érzékeli. Ahogy a katarzist elkényelmesíti az egyre fontosabbá váló kikapcsolódás és szórakozás úgy válik megítélhetővé a zene a tetszés alapján. Merre megyünk? Összemosódik bennem a velencei utcák rajzolata, az apró repedések, a színek azzal a megdöbbenéssel, amit akkor éreztem, hogy a mi énközpontú, szubjektív mikro-igaszságok és vélekedésekből álló világunk ilyet nem tudna létrehozni. Egy olyan környezetet, ahol a hatékonyság olyan mértékű volt, hogy hatalmas birodalommá nőtte ki magát és mégis egyedi, rendkívűl gazdag ornamentikát dolgozott ki. A fölösleg feltétlen szükségességének morfológiai szerepét jelenti nekem ez a város.

Hatalmas kulturális intézményeink vannak, rengeteg dolgozóval, programmal, miközben világunk vélekedése észrevétlenül változik. A zene szórakozás, csak jó meg rossz zene van köztük a határ a tetszésem. Láthatatlan és apró módosulások. És megjelennek a nagy idolok, nekik akár azt is elnézzük, ha nem olyan jó muzsikusok – van bennük valami. Ez az a pont, ahol a zenei kultúrtörténetben a szubjektív vélekedés felülkerekedett azon a meggyőződésen, hogy a zenésznek kiválóan kell tudni muzsikálni, hogy létezik objektív értékrendszer. Itt a katarzis átalakult tömegkultúrában megtapasztalható impulzus élménnyé. A számtalan egyedi szubjektív vélemény kontroll nélkül alakul egy nagy tömeggé és jönnek a stadionban tartott megakoncertek. Nem baj csak más. Ezek a változások majdnem visszafordíthatatlan folyamatok. Egy ismerősöm mesélte egyszer, aki az európai palamentben dolgozik, hogy úgy látja, az európai bürokrácia úgy tekint a keleti gazdasági expanzióra, mint egy fürdőző, aki a tombolva érkező tzunami előtt még a nyugágyakat rendezgeti a parton. Így változik a kultúránk is. Felkészültünk rá?

Domonkos – Hangszer és Zene Online