A buddhizmus varázsa a Nyugat embere számára

Vagy a „Rikon Kolostorintézet”, a svájci Wintert-hurtól 20 kilométerre, ahol tibeti szerzetesek és apácák egy több mint tízezer kötetet tartalmazó könyvtárban adják tovább és gondozzák hagyományos tudásukat. Itt autentikusan gyakorolják a tibeti orvostudományt, és ünnepnapokon tibetiek százai gyűlnek össze színes köntöseikben – legelő tehenekkel és svájci szomszédokkal körülvéve, akik régen hozzászoktak a buddhista tudományhoz. Becslések szerint összesen több millió ember követi Ázsián kívül az indiai bölcs tanait.

A keleti filozófiának nyugaton sokféle megjelenési formája van – a komolyan vehetőség minden elképzelhető fokán. Aki nem akar hinni Istenben és mégis vallásos akar maradni, az Buddhánál megtalálja a helyét. Egyetlen más vallási irányzat sem büszkélkedhet ekkora növekedési aránnyal Európában: különböző iskolákban, irányzatokban, amelyekben emberek meditálnak és a végső igazságot keresik, jobb karmára törekedve munkálkodnak vagy kis csoportokban tanulmányozzák a szanszkrit írásokat.

Mi a varázsa ennek a szelíd keleti filozófiának, amely emberek tízezreit csábítja előadásokra s kezdő tanfolyamokra? Miért tűnik a mai nyugati ember számára annyira életközelinek és hihetőnek? Sok „kezdő buddhista” ezt azzal magyarázza, hogy a buddhizmusban kevesebb kényszer uralkodik, mint például a kereszténységben.

Nincs benne mindenható teremtő isten, kinek létezését a kritikus szellem csak nehezen tudja megszokni – és nem csupán egy út vezet a megváltáshoz: minden hívő saját maga keresheti meg a Nirvánába, az „örök boldogság állapotába” vezető utat. Szabadon élni és vallásos maradni – ez nem jelent mindenképpen ellentmondást. Ilyenkor jól jön Buddha, aki mindig azt prédikálta: vizsgáld felül tanaimat, kételkedj és vitázz – légy aktív.

A kereszténységtől való elfordulás nem egy a buddhizmus iránt érdeklődő kiindulási pontja. Sok gyülekezet fáradt a plébánostól vagy a főpaptól, aki nem azt képviseli, amit prédikál; sokan elfordulnak az olyan vallás szellemétől, amely gyakran a tekintélyekhez vagy vallási dogmákhoz való ragaszkodáson alapul – ellentétben a szellem keleti mestereivel, akik mindig is az elengedés művészetét prédikálták. Egy olyan tan, amely úgy tűnik, sokkal jobban illik a modern hétköznapok fordulataihoz.

AZ IGÉZET NAGY RÉSZE a buddhista tanok alapjának egyszerűségére, egyértelműségére vezethető vissza. Sacya Narayan Goenka a tanok indiai tudósa például azt hangoztatja, hogy ő nem buddhizmust tanít, hanem „csupán annak magját – az életművészetet”, ahogyan modern nyelvre fordítja a tanítást.

Ahol a Nyugat a maga tekintélyen és bűnön alapuló kultúrájával sokaknál szellemi űrt hagyott hátra, a buddhizmus legalábbis látszólag kiindulópontként szolgál a szabályok nélküli hithez. Pedig a történelmi Buddha mondatai tiszta szigorúságukkal szinte orvosi diagnózisra emlékeztetnek: Minden élei szenvedés. Minden szenvedés eredete a vágy, a „szomj”, amely a gondolkodáson alapszik. Az embei szenved, szomjazik, „mert mindig többre vágyik” – mondja a tanítás.

A buddhizmus gyakorlását az egyéni gyakorlatol – mint szent szövegek recitálása –, meditációk s tanárok által történő oktatás jellemzi. A cél, a szellem pallérozásával és jótettekkel, az odafigyelés és együttérzés kialakításával kilépni a körforgásból, az újjászükletések végtelen ismétlődéséből. A sokszor félreértett Nirvánát a buddhista nem a megváltásra történő passzív várakozással éri el, hanem saját kezdeményezéssel, tehát a szellem képzésével.

A különféle irányzatok csak az ehhez a megvilágosodáshoz vezető utakról szóló tanításban különböznek. Például Európában a buddhizmus sokkal több rétegű és áttekinthetetlenebb, mint Ázsiában. Sok Európába jövő tanítómester hamarosan megalapítja itt saját köreit. Ezzel szemben Ázsiában a buddhizmusnak csak négy fő irányzata van.

AZ ÉRDEKLŐDŐK KÜLÖNBÖZŐ fő irányzatok között választhatnak: a szigorú „théraváda”, amelyet főleg Sri Lankán, Thaiföldön, Kambodzsában és Myanmarban tanítanak; a „mahajána”, amely Kínában, Nepálban, Japánban, Koreában honos, és amelyhez a zen-buddhizmus is tartozik; továbbá a „tibeti buddhizmus”, amely Mongóliában, Bhutánban és az észak-indiai Ladakh-ban terjedt el leginkább.

Azonban valamennyi buddhista iskolában legalább egy közös vonás van: céljuk a három belső tulajdonság – az etikai érettség, a lelki nyugalom és az intuitív tudás – kialakítása, amelyekről a buddhává – megvilágosodottá – vált indiai herceg, Sziddhárta Gautama szól első beszédében. Ázsiai buddhisták gyakran csodálkoznak azon, hogy a nyugati oktatási rendszerek alig tulajdonítanak jelentőséget ezeknek az értékeknek. „Látszólag senkit nem zavar, hogy nyugati diákok semmit sem tanulnak az etikáról és a belső útról, pedig az elengedhetetlen az emberré válás folyamatában” – vallja Ajahn, thaiföldi zen-mester. Milyen különös azonban, hogy éppen Buddha, a szerénység és önfeláldozás konzekvens alakja vált ennyire népszerűvé a Nyugat individualista társadalmaiban. Egy feltevés szerint valószínűleg egyre több embernek az az érzése, hogy telhetetlen énközpontú lényükkel saját maguk terhére válnak, és ezért lenyűgözi őket a buddhizmus látszólag paradox szabadságígérete: Veszítsd el – és így megnyered önmagad. A nyugati társadalomban termékeny talajra talál az a buddhista krédó is, hogy mindenki saját maga felel a sorsáért. Az emberek évek óta mozaikrendszerekben élnek a munkahelyen, a családban – s talán ezért tűnnek ezek egyre vonzóbbnak a szellemi élet terén is.

Ezért talál annyi hívőre a „különböző világokból a legjobbakat” alapelv szerinti vallás, amelyet a vallástudósok egyfajta „Coca-Cola-buddhizmus”-ként jellemeznek: szinte senki sem ismeri a pontos összetételt, de valahogy jó íze van.

Napjainkban közkedvelt a resourcing – az egy életen át tartó tanulás, a kulcsképességek, az érzelmi intelligencia fejlesztése. A Buddha-rajongók gyakran olyan szempontokat fedeznek fel, amelyek nem annyira a spiritualitást szolgálják, hanem sokkal inkább az optimális önépítést.

A komoly nyugati buddhizmus iránti érdeklődés mellett azonban még mindig rejtély, hogy a keresztény egyháztól eltávolodó emberek gyakran éppen a tibeti buddhizmusban keresik szellemi otthonukat: egy sámánizmussal terhelt, igen összetett magashegységi vallásban, amelynek mantrái és alapelvei a járatlan ember számára legalább olyan nehezen érthetők, mint az összes katolikus dogma együttvéve.

A meditációk és imák néha csak ezerszeres ismétlés után érik el hatásukat; a hívőktől pedig rendkívül igényes összpontosítási és vizualizálási gyakorlatokat követelnek meg. A lelkiismeretes buddhizmust tanuló sem nélkülözheti a tekintélyt: a szellem képzése során egy spirituális vezető, egy guru segít, akinek utasításait szigorúan be kell tartani.

A legtöbb érdeklődő azonban végül mégsem hatol ilyen mélyre. Sokszor könnyebb Buddhát tisztelni, mint utasításait követni.

Andreas Hilmer (43) etnológiát tanult, hetilapoknak, rádiónak és tévének dolgozó újságíró. 20 év alatt többször is utazott buddhista régiókba. Az emberek békeszeretetükkel tettek rá mély benyomást.