Kölcsey Ferenc verseiből …

1838 Augusztus 24. (171 éve történt)
Meghalt Kölcsey Ferenc költő, kritikus, politikus, akadémikus, a reformkor egyik vezéregyénisége (Himnusz).

Kölcsey Szatmárban volt főjegyző és vármegyéjének követe az 1832-es első ún. reformországgyűlésen. 1835-ben lemondott, és főjegyzőként dolgozott tovább. Sokoldalú, filozófiában jártas szónok volt. A magyar nyelv, az örökváltság, a papi tized ügyében írott cikkei és beszédei igen nagy jelentőségűek. Műfajalkotói kezdeményezéseivel költőként és prózaíróként is maradandót alkotott, elsők között írt balladaféléket. Csokonai, Berzsenyi verseinek bírálatával megteremtette a tartalmi-elvi jellegű, lélektani módszerű magyar irodalomkritikát.

Ő írta a magyar nemzeti imádságot, a Himnuszt, valamint közismert még fiához címzett intelme, amelynek a Paraneisis Kölcsey Kálmánhoz címet adta. (Született 1790.08.08)Kölcsey Ferenc

KIVÁNSÁG

Boldog akit szent berek alkonyában,
Mint szelíd pásztort remegő Chitóne,
Lep meg a Múzsa, s magas érzelemmel
Tíburi dalt zeng.

Gyors enyészettel forog a jelenlét,
A dicső héroszt örök éj borítja,
Büszke márványán kihal a csudált név,
S fű lepi sírját.

Mint zefir vígan röpes a szelíd dal
A jövő kornak nevető virányin,
Zöld bokorban fúv deli nő keblére
Éteri kedvet.

Rózsa sírdombján koszorús pohárral
Ihletett kéztöl jut az énekesnek,
S nyúgoszik szentelt pora hűs lakában
Isteni álmot.

Adjad o Phoebus, nekem ezt jutalmúl
Majd sötét éjben ha világom elhúny,
Adj te míg élek szeretett leánykát
Cypris, ölelnem.

Debrecen, 1810. október végén

A FANTÁZIA

Boríts el édes álmaiddal,
Szép hölgy, arany Fantázia!
Rengetvén gyönge karjaiddal,
Mint Ámorát Idália.
Bükkjeimnek biztos éjjelében
Érzem balzsamlehelleted,
S a fülmiléknek énekében
Szól hozzám bájos zengzeted.

Kebledben andalogva bírom
Ismét lyánykám szerelmeit,
Kebledben andalogva sírom
Vesztésem néma könnyeit.
Váltó örömnek s fájdalomnak
Igy olvadván érzésiben,
A bánatok kevésbé nyomnak,
S a szűk öröm szentté leszen.

Tekintetem hat a jövőre,
S lehullnak a kék kárpitok,
Merengve néz a múlt időre,
S újabb lángokra lobbanok.
A szűk jelenlét szétröpíti
Kevés búját örömivel,
Ösvényimet virág teríti,
A balszerencsét szép lepel.

Így él a szilfné fellegében
Rengvén zefír hűs szárnyain,
Leszáll, s szent berkek éjjelében
Kedvesnek olvad karjain.
Így él a lepke rózsaszájjal
Csókolván Flóra kedvesét,
S szerelme ölében égi bájjal
Leéli boldog életét.

Sződemeter, 1811. augusztus 10.