Közzétette: 
HALLOD, AMINT SUHOGÓN
Hallod, amint suhogón elhúznak az égen a darvak?
Ékük száll magasan, déli mezőkre repül.
Foszlik a sárga levél, a nyiresben füttyög a cinke.
Azt mondod: türelem, várjuk a lanyha tavaszt.
Kedves, a messzi jövőt várjam gyönyörű közeledben?
Kinn kavaroghat a hó – csak virul arcod azért.
Gyakran tükröd elé ülsz, gyermeki szép mosolyoddal
babrálod ragyogó, dús-koszorús hajadat.
Mondd meg hát, mikor élőbb, forróbb s szebb üde arcod:
májusi reggel, a friss, fényteli kert közepén,
vagy ha tüzemnél ülsz, s én úgy féltem kicsi lábad,
hogy sziszegő szikrák gyors tüze megsebezi?
(Rab Zsuzsa)
NAP ÉS ÉJ
Felfűtve vérünk, lobogott a nap.
Te gyönyörű, az eksztázist akartad,
s hogy olthatatlan vágyak izzanak
bensődben, arról vallott nékem ajkad.
Nem láttam én vak, hogy az éjszaka
ereszkedik már ránk, az élet éje,
s hogy lelked és szépséged csillaga
lehullt, hogy többé kezem el ne érje,
s elváltan értjük meg majd nagysoká,
hogy boldogságunk halt bele e csöndbe.
Mennénk utána még, de nincs hová,
s megyünk a sírba, külön én, külön te!
(Gáspár Endre)
HA A NAP KIRAGYOG
KELETEN
Ha a nap kiragyog keleten,
neki titkomat elrebegem.
Ha patak fut a déli napon,
neki suttogom el, mi bajom.
Ha a hold süt az éjjel egén,
örömöm neki mondom el én.
De elém ha te állsz, te magad,
suta számon a szó elakad.
(Gáspár Endre)
Ó, MEDDIG
Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted,
idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt,
s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét,
emléked híva, majd rebbentve szerteszét.
Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben
elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen;
ígérő titkokat kutatva ostobán,
kapkodni lázasan egy tűnt igéd után;
mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,
enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked;
s leintve részegen a hűvös ész szavát,
neveddel verni fel a néma éjszakát!
(Rab Zsuzsa)
Lighthouse 