Lászlóffy Csaba: Fáraóhalál Thébában

Közzétette:
ramses

Volt ellenség bőven, amíg le nem győzte őket. A Nagy Folyó deltavidékén nyájakat hajtottak el. Fogoly aszszonyokat is. Kecskepásztortörzsek törtek be, s akik közülük az egyiptomiak nyílzáporát túlélték, azoknak megkegyelmezett, túszként keze lte őket; és hogyha családjuk is áthurcolkodott (nemegyszer közülük került ki a legfényesebb zsákmány; hány meghunyászkodó férj tűrte, hogy gyönyörű asszonya vagy lánya a fáraó, esetleg az aszály sújtotta vidékre látogató főhivatalnokok térdén lovagoljon!); lehettek sötétbőrű afrikaiak, vagy akiket messzi ismeretlen tengerekről űzött s vetett egyiptomi fogságba az ínség – hagyta, hogy véres áldozattal adózzanak saját házi isteneiknek; s a balgák néha azt remélték, hogy mielőbb sikerülni fog szökésük, szabadulásuk Egyiptomból.
Szeme el-elhomályosodott, görcsök kezdték ki beleit. Valamelyik nap álmában egy kígyó mart belé; hasogató fájdalmat érzett, ámde hiába adta hangos parancsba, hogy húzzák ki a bestia állat fogát. Legfőbb szolgái akkor sem siettek a segítségére – egyikük, mint valami holdkóros, tette a hülyét (fölismerte benne kincstárnokát, akinek bottal üthetik a nyomát azóta: elnyelték a núbiai homokdűnék a birodalom nub-/arany/tartalékával), a másik, papi köntösébe burkolózva, felvonta a vállát, mint aki nem érti ura kívánságát –, akárcsak most: hiába néz körül, egyiküket sem látja maga mellett (hitvány mindahány), sehol egy kéz, hogy legalább a patakzó verítéket letörölje a Fáraó homlokáról. A lázadás az alsóbb osztályokhoz tartozó csőcselék, valamint a tengeri utakról megtért kalandorok és a kézművesek mellett ezek szerint már a palota személyzetét is elérte(?) – a háremben az este őróla sugdolóztak: szeszélyes hangulatairól Hatalmas Uruknak, aki amellett, hogy idegen országokat perzselt fel tüzes leheletével, hány alattvalójának vágatta ki a nyelvét, különösen azokon a napokon, amikor a forgószél homokvihart kavart a forróságba ájult oázis felett…
Régóta megunta a háborúkat, jóllehet rendszerint, ha a fáraó nyilainak harcias sugarai elborították az eget, felharsant a dicsőségét magasztaló kórus, és ő győzelmi kegyével a véresen gőzölgő tetemek fölött mindannyiszor eloszlatta a homályt. Utána kedvére heverészhetett, utóbb egyre többet a delejes unalom karjaiban.
Rég volt, igaz, midőn még tisztán látta a határvonalat a jó és a rossz közt. Az igaz és a hamis közt, amelyet minden egyes alkalommal ő húzott meg, még az utókorra hagyandó hieroglifekben is. Pillanatnyi gyöngédséggel megvillanni látta most kedvenc írnokának sovány telivérarcát (azt a kamasz ifjút „más bordában szőtték”: a korbács helyett az írónádat kedvelte már zsenge gyermekkorában), s ő jónak látta, ha idejében felfogadja fiai mellé a papiruszra rótt kecses ábrákat tanítani, úgyszintén lelkük és egész életvitelük pallérozására.
Habár, öröklött tanulság, hogy mindegy: útonálló, vagy éhenkórász írnok – egyformán homokporrá lészen. Csupán a fáraók családjának jár sziklasír.
Mit tehetett volna – mit tehetne családi kötelékeit tekintetbe véve éppen ő, III. Ramszesz, ha el akarná választani a búzát az ocsútól? Ez vált utóbb élete legnagyobb dilemmájává. Nagy elődjének – akinek nevét örökölte s aki a hettiták hírhedt uralkodójával, a Muwattalival folytatott birtokháborúkból is győztesen került ki, majd rettegett ellenfele leányával házasságot kötve, tartós szövetséget kötött – a maga idejében több hitvese és népes háreme volt, minek köszönhetően több mint száz herceg és hercegnő II. Ramszesz atyjának mondhatta volt magát. (Azóta vált tán divatossá, hogy a királyi palota környékén a szerecsen gyermekek is észrevehető módon elszaporodtak.) Ezt a jelek szerint ma kevésbé dicséretes „örökséget” is magáévá tette, amiképpen uralkodásának három évtizede alatt a hatalmas építkezések folytatását is felvállalta (a legbüszkébb talán a Medinet Habuban magasodó halotti templomára). Most azonban, a 31. esztendőben az eddigieknél nagyobb bizalmatlanság kezdte körülvenni, olykor még palotája meghitt sarkaiban is. Mindenre gondolt volna, egyedül arra nem, hogy kedvelt háremének hölgyei fognak ármánykodni ellene. Amióta viszont a vele született szépségét a Nagy Királyi Feleségek méltóságával párosító Ízisz asszony fiát mint rátermett ifjút maga mellé vette, a királyné vetélytársa, Tiye úgy találván, hogy a saját vérét továbbvivő – a trónutódlásra kiszemelt IV. Ramszesznél idősebb – herceget mellőzés érte. Akadt, persze, ármánykodó személy, s a fáraó magas rangú emberei közül is volt, aki nyíltan hajlandónak mutatkozott felvállalni az úgymond jogos trónörökös pártolását. Ő azonban mint Egyiptom teljhatalmú ura, azzal érvelt, hogy elege van a zsoldosseregekből – a kincstári tartalékok amúgy is elapadtak –, emiatt esett mind a bajvívásban, mind a hadi észjárásban különb (IV.) Ramszeszre a  választása, és jónak látná, ha a birodalom hívei közül mindnyájan fölismernék a széthúzással járó kockázatot, mielőtt a valamelyik szomszéd földön lapuló ellenség, legyen kecskepásztornép akár, megneszelvén a tálcán felkínált lehetőséget, rá nem tör ismét Egyiptomra…
A régóta mellőzött Tiyenek – nem mérve föl, hogy mekkora esélye lehet egyáltalán az ő hercegfiának a fáraó hivatalos utódjával szemben – ezek szerint sikerült rávennie a háremhölgyeket, hogy legfőbb Uruk ellen konspiráljanak. (Tud-e valaki történelmi példával szolgálni arra, hogy bosszúéhes amazonok mikor vetemedtek ehhez hasonló vakmerőségre? Árulásra!)
Thébai háreme tele volt mindig zsenge szépségekkel, kacér delnőkkel. Csuklójukon, bokájukon tőle kapott csillogó ékszerekkel. Volt köztük, akit aranyba foglalt szkarabeusz-bogarainál is jobban kedvelt.
Kába vénség! Elég behunynia a szemét, s nehéz szuszogása már-már elvész a dolgok örök rendje ellen lázadó némberek szemét, száját ingerlő hajlatokban… Májfoltos, ráncos, ragyás testét kezdenék ki „hálából” annak, akit annyi évtizeden át bálványoztak?!…
Földi parancsolójukhoz méltón, igaz, nemegyszer haraggal sújtott le rájuk: főként a hűtlen… meg az egymás ellen sziszegő, kígyótermészetű némberekre. A minapi gonosz felforgatók tavaly ilyenkor még hálaimát zengtek legkegyesebb Uruknak bőkezűségéért, s negédes vigyorral kívántak neki hosszú életet…

(Az árulás színhelyétől távol, a másoló írnok arcán tűnődés felszíni redői. Ő ne ismerné Urát, kinek puha álla alatt a lebeny reszketni szokott, valahányszor indulat vesz erőt rajta. Az alattvalók hízelgését rendszerint akkor is megjutalmazza, ha nem őszinte; kétszínűségből fakad. Mihelyt azonban nyájas képét levetkőzi, az örökkévalósággal szokott takarózni, és döglégynél is gusztustalanabbá tud válni… Mint egy szakácsremeklésen mászkáló lótetű.)

A tegnap éjjel álmában többször felrikoltott. Rettegett – amint általában minden természetellenes kísérlettől rettegni szokott, ha nem is szokta bevallani. Mint ahogy kedvenc fiát óvni igyekezett a züllött, elvetemült ifjak társaságától, akik tiltott orvosi szerek segítségével kerítik hatalmukba az ártatlan szüzeket, és cinikusan röhögnek áldozataik áldott állapotán, mondván, hogy nem ők, hanem a macskaképű istenek követelik meg az áldozatot. S a megcsúfolt leány apját, ha netalán paphoz szalad, vagy előkelő, gazdag múltjára hivatkozik, háza népével kiűzik a pusztába…
Egy ideje úgy fest a nagy birodalom, miként egy félrecsapott fej, amelyikre orozva rontott rá az anarchia, de nem sikerült egészen lemetszeni. Belülről kezdte ki a rontás… A nyakon megfeketedett seb (mint valami rémképet szeretné elhessenteni maga elől); a lábujjak sárgálló gombatenyészete a kérődző jámbor állatokat is elriasztaná. Az út porába csorgó nyál és vér már meg is kötött.
Egy láthatatlan kéz végzetes csapását lesi: melyik pillanatban fog nekiugrani, hogy szétzúzza a csontjait…?!

Lélekszakasztó órák, percek.
Körülkémlelt, segítséget várt. Több tízezer alattvalója közül valaki (ez egyszer nem ravasz elöljáróira gondolt) megmenthetné! Legyen az vályogfalú csapszékről kitántorgó, igásállat kinézésű teherhordó, vagy akár egy arctalan rabszolga. Nem azok közül való, akik a labirintusokban hét-rét görnyedve élik le hitvány életüket.
Csupasz karját combjához szorítva tartotta (egyedüli fegyvere egy aranydíszítésű gyümölcshámozó kés volt) a híg palacsintatészta alkonyatban, melyben az ámbrás korsók felhevült vize még izzadtság ízű volt, ihatatlan. Maga elé képzelte gyöngyházvásznas ágyát s a kiszárított vadásztrófeákat a falakon. Foghíjas szájában mióta csak ez a megkeseredett, rozsdás íz. Szuvasodik minden, akár az ő egynéhány, még ki nem húzott agyara.
Gyomra tüzelt. Ha töltene valaki most neki? – a legártatlanabb nektárból bár, nem a vad orgiák italaiból. Az enyhe holdfényben sáfrányszínű sejtelmes, (bűnös?) árnyak rajzolódtak ki; mintha kitelt idomú kéjnők lejtenének, forgolódnának a szeme előtt. Persze, csak hallucinált.
Az elmúlás lehelete s a kétely egyszeriben kikezdte a lelki biztonságát. Legfeljebb bölcs emberként az istenek kedvéért hinnie kell, vakon, a csodában – mások, a rábízott sokaság előtt.
Hajlott alakja egy görbe szablyára kezd hasonlítani. Mellkasán a hús még nem petyhüdt. Kidudorodó bendő… Tekintetében félelem sunyít; életében először neki kell meghátrálnia. Hová lett a hajdani merészség, amellyel a vesztes csata sorsát is képes volt megfordítani?
A templom belső udvarában vén papok. („Sivatagi dögevő hiénák!”) Hol az alázatos főt hajtók serege, akik csókolni szokták bokáját, a talpa nyomát? Ezúttal az együgyűvé, akaratnélkülivé korbácsolt rabszolgatömeg is eszébe jutott; az ő isteni missziója volt megmenteni őket az éhenpusztulástól. A földre szegzett tekintetű nyájjal neki keveset kellett törődnie: a kapzsi, ájtatoskodásukból hasznot húzó s uralomra törő papi süveg tekintélye idomította engedelmes jószággá őket.
Óriási, páradús levelek lebegtek a levegőben. Markában felforrósodott a díszkés, valósággal égetett.

A lopakodva közeledő léptek észrevétlenül kerítették be. Megérezte magán a nyirkos helyen tárolt régi papiruszok penészszagát. Tehetetlenül várt; elfáradt, le szeretett volna ülni. Mindegy, díszes trónszékbe vagy egy hűvös kőre, amelyik – meggyőződése szerint – emlékezni is tudott. A szavakat elhordják, messzire fújják a szelek. A kőből emelt példa megmarad. És mi mindent képesek megörökíteni a beszélő a kövek! Emlékezni szokott velük ő is. Még ha némelykor jelentéktelen epizódok, disznóságok jutnak is eszébe, például az, hogy hány nőn – szűzön, cédán – töltötte be a vágyát. Vagy töltötte ki rajtuk a dühét.
Ami két futó gyönyör közt történt, arra az írnokai hivatottak emlékezni. Az fenn fog maradni. Még hogyha nem is az volt a legszebb életében, hanem a jóleső érzés, midőn a finom női ujjak illatos olajokkal dörzsölték be a testét.
A dinasztia virágzásának és a győzedelmesen villogó kardnak az égi jelekből kiolvasható isteni értelmű sugallatán – annak köszönhető, hogy a sivatag oázisán templomot építtetett! – kívül mi az, amit éber álmaiban a legtöbbször látni szokott?… Lehet, hogy a sakálok zölden szikrázó, döghúst habzsoló és vért lefetyelő szemét.
„Kezemben a Nap és a Feltámadás istenének kormánypálcájával, fejemen Hathorn tehénistennő szarvaival és Ammon-Ra tüzes korongjával s tollaival: egymagam három istent testesítek meg!”, hörögte a sűrűsödő félhomályba. Ámde lába mintha langyos trágyába süppedt volna (saját ürülékébe?), és szájából mintha takony tört volna fel.
Mi ez a rohadt zaj? A szolgagőg sosem hallott hörgő kitörése?! Szélesre tátott, habzó szájbugyrokból kicsap felé a gőz. Nyomorék csontozatú bélpoklosra. A háremet őrző eunuchoktól felhergelt, viselős hetérák rávetik magukat, vadmacska-morgással.
„Ez a bakkecske nem tesz már bennünk több kárt!”… – Bosszú s harag tüzét lihegve: – „Nincs több bálvány!”
Pofon vágták, az orrát harapdálták. Fürdőházba való, részeg némberek kéjes gyűlölettel, vicsorgó, dühödt pofával lökték, ráncigálták a kihűlő sivatag felé, hogy szűkölő ebek osztozkodhassanak rajta. Felnyögni sem igen volt ereje. „Csak össze ne tapossák a testemet – gondolta –, mert nem fogom túlélni a szégyent…” Ráadásul ágyékkötőjét is letépték az árnyékvilág küszöbén.
Kíváncsi volt rá, ki lesz az, aki beledöfi a dárdáját vagy elmetszi a nyakát.

Keserűen ríjatok:
Fáraó a holtatok!

Dűlőút porával, sivatagi homokkal ilyen hírt még nem hordtak szét a szelek a méltósággal kanyargó Nagy Folyó fölött.
Kinek adjátok tovább Rá királyságát? Melyik nő lágyékának gyermekét bátorítjátok, kezébe adván a fegyvert, hogy uralkodhasson a népek felett, akiket nagy elődei karddal egyesítettek volt?!…
Ott áll az Örök Napban, lúdbőröző gerinccel, sírva, szánakozva, az uralkodásra kiszemelt fia – aki a nevét is továbbviszi, s aki még tágra nyitja szemét és szívét; ha nem is ártatlanul.

*
III. Ramszesz halála után az elnémítottak aligha suttoghattak sokat a főpapok ördögi praktikáiról, arról, hogy viaszfigurákat öntettek a fáraó híveinek arcmásaival. (Az orákulum virágkorát élheti bármikor.)
A papiruszok tanúsága szerint mind a mágia, mind a merénylet sikerrel járt.

Forrás: Helikon – Irodalmi folyóirat

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s