Sík Sándor verseiből …

Közzétette:

TI: Szembe a Nappal (1910)

    Belenéztem a Napba

Egyszer, egy sugaras, pirosló reggelen,
A virradati Napba két szemmel belenéztem.
És ama reggel óta, örökre megigézten,
Járok fényittasan és a Nap jár velem.

Sík Sándor
Sík Sándor

Egy csodavillanás, egy percnyi perc alatt
Azon a reggelen a Nap szívembe égett.
S azóta mást se látok, csak egy nagy fényességet,
Csak lángot és tüzet, csak égő sugarat.

Amerre fordulok, a rét rezgő füvén,
És felhős ormain a ködlő messzeségnek:
Ezer picike Nap, ezüst ezernyi fény

Szikrázó szemei győzelmes tűzzel égnek.
És kívül és belül, örökre, szüntelen,
Örvénylik és dalol a tüzes Végtelen.

    A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek,
A nagyszemű, nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.

Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé.

    Szürke délután

A ködök napja. Ólmos szürke ég.
Az ősz sír ma az álmos ködön át.
Lelkembe lopja fájó dallamát,
És rám borul lankasztó szürkeség.

Ma fáj kinézni. Köd az ablakon.
A szó nekem ma durva, színtelen.
Karomra hajtom álmodó fejem,
S a némaság meséit hallgatom.

Lehúnyt szemem lát rezgő képeket.
Elém lebeg sok imbolygó alak,
(Megéledt parázs hűlt hamu alatt),
S hallok halk, elmosódó éneket.

Ott kint a ködben valaki zokog.
Neked is fáj az élet, bús rokon?
– szótlan benéz az ősz az ablakon
S halványan, könnyesen rám mosolyog.

    Porban és éjszakában

Éjszaka, fojtó, fekete.
A csillagok fényleni félnek.
A sápadt hold reszketve rejtezik
Magas és mord felhőfalak mögött.
Jaj, fekete és fénytelen az éj.
Jaj, fekete és fénytelen az út.
A mozdulatlan nagy feketeségben
Csak halavány arcuk fehérlik
S az országút szomjas, szürke pora.
A por, amely ma mindent elborít,
Földet, virágot, emberarcot,
A por, amit most megül a homály,
A por, amit most némán taposunk
Anyám meg én.

Jobbról és balról, hátul és elől,
Összeborul az éjszaka köröttünk.
Ránkmered óriás szeme
És kérdez, hangtalan.
Mi hallgatjuk és hallgatunk.
Mi csak megyünk és hallgatunk.
Zizzenő fűszál, rezzenő levél,
És a fejünk fölött hidegen surranó
Denevére az éjszakának:
Mind kérdez, kérdez és kiált.
S mi hallgatunk
És tapossuk a szürkeporos útat,
Fehér arccal, fekete éjszakában,
Anyám meg én.

És halkan szól anyám:
,,Ez az országút, ez az életem,
A poros, szürke és ködös.
Így döcögök már ötven éve rajta,
Így döcögök még Isten tudja meddig.
Így nem látom, hogy hova lépek,
Így nem tudom, merre megyek.
Így nem tudom, hogy mérthogy menni kell?
Csak menni kell.”

És én tudom, hogy menni kell.
Megfogom némán a kezét,
És úgy járjuk az országútat
És úgy járjuk az életet
Anyám meg én.

És én elgondolom:
,,Ez az országút, ez az életem,
Maga fehér fekete éjszakában.
Így nyúlik végig két árok között,
Így nyúlik el a messze végtelenbe,
Nem tudom merre, nem tudom hova.
Így vesz el messze meredekek alján.
Így járok rajta, Isten tudja meddig,
Tán ötven évig, talán reggelig se.
Így járok rajta két feketeség közt
Némán, fehéren, egyedül.
És menni kell.”
Egymás kezét szorítva így megyünk egymás mellett
Anyám meg én.

Megyünk és hallgatunk.
Hogy mit gondolunk, egyikünk se tudja.
De én tudom, hogy egyet gondolunk.
Kéz a kézben, így járjuk a port,
Fehér arccal, fekete éjszakában,
Anyám meg én.

    Jákob kútjánál

Uram, én ama városban lakom,
Ott lenn a völgyben, a pálmák tövében,
Ahol napsugár ég a lombokon.

Ama városban örökös a nap,
Ama városban örökös a hőség:
Ott lélegzik a szomjas sivatag.

Ott nincsen forrás, ott nincsen patak.
Két pálma van csak, két szomorú pálma,
S azokról éjjel könnyek hullanak.

Mi vagyunk, akik mindig szomjazunk,
Nappal és éjjel, örök epedéssel.
Szomorú város a mi városunk.

És szomorú víz ez a mi vizünk.
– Uram, ez a kút, ez a Jákob kútja,
S mi vizet merni mind ide jövünk.

Ez a kút Jákob élő kútja volt.
Mi ide járunk tikkadt korsainkkal
S ó jaj! mi tudjuk, hogy a vize holt.

Uram, mi halott vizeket iszunk,
És valahányszor bús cseppjeit isszuk,
Sírunk, és egyre jobban szomjazunk.

De te, Uram, te nem köztünk lakol.
Egy más világnak lehellete vagy te,
Ahol nagy vizek moraja dalol.

Ahol nagy vizek folynak, csendesen,
Élő vizek, a mélységből szüremlők.
Ó Uram, adj élő vizet nekem.

Uram! Szomjazom. Lábadhoz ülök.
Eleven kútfőd eleven vizétől,
Tudom, örökre megelégülök

Forrás: Sík Sándor összegyűjtött versei

    Vélemény, hozzászólás?

    Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

    WordPress.com Logo

    Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

    Google kép

    Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

    Twitter kép

    Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

    Facebook kép

    Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

    Kapcsolódás: %s