Nicolaus Lenau

Közzétette:

 

 

lenaupor Nikolaus Lenau, (*Lenauheim, 1802.08.13 -†Oberdöbling, 1850.08.22), az “osztrákok Byronjaként”, az osztrák Petőfiként szokták emlegetni. Apja sziléziai nemesúr, anyja pedig Pest megye főügyészének a leánya. Teljes nemesi nevén Nikolaus Niembsch, Edler von Strehlenaunak hívták, a Torontál megyei Csatádon született és 48 éves korában, ugyanabban a Bécs melletti döblingi elmegyógyintézetben halt meg, ahol akkor már Széchenyit is kezelték, aki tíz évvel később szintén ott végezte életét. Úgy nőtt fel és úgy élt, hogy németül és magyarul egyformán tudott. Ifjúkorától kezdve németül írta verseit, míg anyjával magyarul levelezett. Élményvilágának java része magyar tájakhoz és a magyar nép jellegzetes alakjaihoz kötötte. Az Alföld folyóival, a Tiszával és a Marossal, a puszták és nádasok kitűnően beleillettek a romantika egzotikum igényébe. Az alföldi parasztok, a csikósok, vízi emberek, a bakonyi betyárok érdekességekként népesítették be költészetét. Visszatérő alakja Miska, a lovon élő magyar paraszti nép jellegzetes alakja. A magyar népzene dallamai német nyelvű költeményeinek ritmikájában is jól felismerhetők. Egyébként nem csak személyes ismeretségben volt Vörösmartyval, később Petőfivel is, de kölcsönös elismeréssel stílusban és világfelfogásban is hatottak egymásra. Első verseskötetének megjelenése 1830-ban talán a leghatásosabb megindítója volt az akkor Európa-szerte elterjedő Magyarország-romantikának.
Forrás

Nicolaus Lenau: Délre

Arra délre száll a zápor,
dél felé repül a szél,
hol villám cikázik távol,
arra délre vágyom én.

Ott, távol magyar hazámban
áll egy nyájas kis falú,
oldalában erdőárny van,
benn a szellő áldva fú.

Falu végén némaság. Ott
egy kis házikó pihen –
bármi szűk, egész világot
lelne benne föl szívem.

Erdejét elhagyva, sok fa
a kis ház elébe nőtt,
s átfonják bizalmaskodva
a falat, meg a tetőt.

Az ablaknál állva némán
Lilla az erdőbe néz;
pillantása búsan, mélán
zöld lombok közébe vész.

És csak nézi méla szemmel –
s szívén halk búbánat kél –
nézi, mint csörg künn a csermely
s lombot mint röpít a szél.

S míg a víz és szél zúgása
mormol csöndes éneket,
hallik az idő futása
a magányos lány felett.

(Ford.: Babits Mihály)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s