Térey Sándor: Öreg asszonyok
Nem is tudom: ez arcok hová tünnek? Egyszerre csak nem látom már az utcán A vén leányt, ki feketében, tisztán
Séta a kultúra ösvényein
Nem is tudom: ez arcok hová tünnek? Egyszerre csak nem látom már az utcán A vén leányt, ki feketében, tisztán
Daróc homokból, selyem délibábból szőtt köpenyében Kisirt szemekkel néz-néz az ezeréves asszony: Ezüst kigyóként sziszegve futott meg négy hűtlen folyója,
1. Mint tengerből, ha jő a kék öböl, Tihany felől úgy lép felénk a tó. A tükre most opálos szürkeség,
Mikor az új erdész megérkezett Krivinára, s leugrott a kocsiról: egy pillantással mindent meglátni akaró nézéssel szemügyre vette az erdészlakot,
I. Behaj Hanna, a haldokló Behaj Marjának idősebbik leánya, részegen aludt a napsütéses mezőn, künn a határban, egy orgonabokor tövében.
1. Hogy meghaltam, az volt az álmom. Asszonytól kellett akkor válnom, Virágos kerttől, melyben éltem. Kiléptem kedvelt ajtaján, Akkor szakadt
A sugarak ugató kacagással vetették rá magukat izmos karjaira és beleharaptak éles fogaikkal. Valdemár, aki az élettelen tárgyak sajátos mozdulatlanságával
Ne vigyétek ezt a testet, Ne vigyétek, nem hagyom! Hadd zendüljön himnuszom, Hol ti gyáván térdre estek! Hadd nyugosszam csöndbe,
Át nem léphető gyorsan vert hidon Tulról hozott és tulos az életem, Olvadt csillag, zuhogó fényű, De megfagyasztom, hogyha tetszik
Szeretem a novembert mikor esőkkel hallgat a felhő: rokona a patakzó kedvű néma sebeknek Ődöngök uccahosszat a szénszagú estében hol