Csukás István: Ki jön be az ajtón?

 

 

Ki jön be az ajtón, kopogtatás nélkül?

Félig alszom és csak álmodok?

Vagy még félig ébren, ez egybemosódik,

s nem nyikordul az ajtósarok.

Levegő se rezzen, pedig immár ketten

fogyasztjuk el bent az oxigént.

Nézem sápadt arcát és kopott ruháját,

szánakozva figyelem szegényt.

S szólok: „Mondd, megérte? Mit kaptál cserébe

éhezésért, rossz albérletért?

Szűkölve és fázva, egy kölcsönnadrágban,

miben hittél, mondd, az istenért?

Tengermélyről szöktél és vonatra szálltál,

köldökzsinór-kötél nyakadon:

holtakat a sírból ha félig kihúzod,

te akkor se futhatsz szabadon!

Nem várt reád Párizs, megrekedtél Pesten,

telefirkált papír a szárnyad,

végig kiröhögtek, itt-ott le is köptek,

sárként ragadt rád a gyalázat.

Nőtől nőig éltél, végül mind eltűntek,

fagyott lepedő a szerelem,

ruha helyett verset, cipő helyett verset,

hogy képzelted, adtál félszegen!”

Nem felel, csak néz rám, húszéves kis őrült,

lassan csuromvíz lesz az ingem,

a fejem lehajtom és zavartan érzem:

szánakozva ő figyel engem.

[Digitális Irodalmi Akadémia]