Közzétette:
Úgy áll a nap az égbolt kellős közepében,
mint az emberi lét küszöbén állhatott:
rejtelmes húrokon a nyári pillanat
így zsongott akkor is éppen.
A férfi, ki a hűs folyóvízből kiszállott,
azt hitte, így marad ez immár mindörökre:
hasrafeküdt nagyboldogan, könyökre
támaszkodott, figyelte a világot…
Innét ered talán káprázó szép hitem,
hogy ősz, tél és halál eztán számüzetett,
innét a százezer esztendős üzenet,
ha gerincem a nap tüzével süttetem.
Akkor rezzenhetett föl az a csírasejt,
melynek köszönhetem a földön mái létem,
s ha pőre asszonyi test domborul elébem,
a látvány őskori bódulatokba ejt.
…Ámde a Zeniten a Nap, jaj, meg nem állott,
fordult s a hegy mögé kellett omolnia:
innét a nyárközépi melankólia,
melytől a végtelen zsongásából kiválok…
Hogy összeasznak a feszülő férfitestek,
s a nőké a napon be mállós, omlatag!
S a nagy rostán már mennyien kiestek,
mint az ocsú, húsz-harminc év alatt!…
[Digitális Irodalmi Akadémia]
Lighthouse 