Közzétette:
Riong a régi réquiem, temetkezik a föld,
erdők palástja mégse gyászt: új színt új színre ölt.
Ma százezernyi szín nevet, rikít, sikít, kiált,
ma van a színek ünnepe: szín-bacchanáliák.
És minden percbe más a szín, s perc múlva más megint,
– de jaj, ha erre jő az Ősz, egyszerre csendet int…
Itt járok nesztelen, fehéren, csak a haraszt zörög;
itt ellentét az én ruhám, s ez ellentét örök.
Az ősz minden színt megrabol: s az Élet csupa szín;
és ott, amerre megjelen, szívekbe szánt a kín.
Az Ősz minden színt megrabol, csak engem el nem ér:
mert téli színhez már nem ért, s az én színem fehér.
…De most… épp erre jár az Ősz: picinyke pillanat…
Eltűnt a szín, s a levelek zörögve hullanak.
A fák közt nyargalász az Ősz… s ahogy meglát, megáll.
Ölében rablott kincsei: a nagy szín-karnevál.
„Lovag, vezess váradba el s mutasd meg kincseid…”
– S ő szólt: „Mindennap affelé vezetnek lépteid…”
Mécs László Digitalizált művek| Digitális Irodalmi Akadémia
Lighthouse 