Darvasi László – Mi igaz a labdarúgásban?

 

 

A fiúk ültek a kezdőkörben, ki fűszálat rágott, mások hátukon feküdtek és a vádlijukat masszírozták, némelyek azon tűnődtek, játszanak-e hétvégén vagy megint a kispadon száradnak majd. Különben nem nagyon figyeltek. Jól tudták, mi következik. A kapus például már kívülről tudta a monológot, s néha a pályával szomszédos, „Nem, nem és nem” nevű kocsmában, ahol edzés után általában összegyűltek, elutánozta az öreg szavait. A többiek röhögtek, leghangosabban persze az idős középhátvéd. Évek óta ugyanaz volt a nóta, az edző minden foglalkozás végén előadta a szózatát. Ősz hajú, durva arcú, napbarnította férfi volt a tréner, előbb hosszan végigbámult rajtuk, végül megszólalt.

„Mert a labdarúgással számtalan anekdota, úgynevezett tárca, kroki, humoreszk, pamflet, kisszínes és rémhír foglalkozik, hiszen tudjátok. Az öltözői pletykák sem csak a színházak mérgezett világában érvényesek. Írtak a labdarúgásról tanulmányt, szakdolgozatot, esszét, kisregényt, családregényt, emlékfolyamot, fiaim, írtak erről a csodálatos sportról már mindent. Ám tudnotok kell, ebből a tengernyi szóból és mondatból semmi sem igaz. Nincs igaz újságcikk, tudósítás, és nincsen igaz bekiabálás sem. Nincsen.”

Az öreg hallgatott.

Rosszulesett a csönd, a középhátvéd hosszasan krákogott, aztán nagyot nyelt.

„Akkor mi az igaz, mester?”, emelkedett fel a szélről váratlanul a kicsi csatár, aki aznap került föl az ifjúsági csapatból, és még nem kellett naponta borotválkoznia. A fiú először hallotta a monológot. Az edző meglepődött, szemöldökét fölvonta, évek óta senki sem kérdezett még vissza. Aztán a salakpálya felé fordult, ahol a tartalék csapat tartalék balhátvédje gyakorolta a dekázást.

„A fájdalom”, mondta végül az edző, majd jellegzetes, billegő járásával, dermedt jobb lábát maga után húzva – egy régi becsúszó szerelés emléke játékos korából – elindult az öltöző irányába.

Darvasi László: A titokzatos világválogatott [Digitális Irodalmi Akadémia]