Közzétette:
41 éve élt már külföldi emigrációban, a hazát a szépséges magyar nyelv jelentette számára: a magyar irodalom – főként Arany és Krúdy – a sok-sok könyv, melyek súlyos hajóládákban elkísérték őt az emigrációba, átutazva vele az egész világot. Ám egy író, kiszakítva anyanyelvi közegéből, óhatatlanul elmagányosodik, az anyanyelvi olvasóközönség hiányát a nemzetközi irodalmi sikerek sem pótolják – jól példázza ezt Molnár Ferenc és Márai személyes sorsa is.
Túl sokáig élt?
Márai egyéni tragédiája mégis az volt, hogy túl sokáig élt, „szinte illetlenül soká” – írta többször ő maga is, és a halál, amit az utolsó időben már megváltásként vett volna, sehogy sem akart magától elérkezni. Utolsó naplóját (Napló 1982-89) nem lehet megrendülés nélkül olvasni: egy öregember halál felé vezető stációit írja le, ahogy sorban elveszíti testvéreit, feleségét, végül fiát is, teljesen egyedül marad, fokozatosan leépül fizikailag, de szelleme ép és retteg a kiszolgáltatottságtól, az élőhalott-léttől.
Márai Sándor szobra Kassán / Fotó: Wikimedia Commons
Márai nem volt beteges ember, hosszú élete során egyszer-egyszer kórházba került ugyan, de volt olyan eset, ahol még azt sem tudni, milyen betegséggel, mert ő maga sem tartotta lényegesnek, nem írta le még a naplójában sem. Szervezete egészséges volt, saját vegetatív működése az írót nemigen foglalkoztatta.
80 éves kora után is inkább csak azt jegyezte meg olykor, hogy „a szerkezet alkatrészei még működnek, de az egész, anyagában, már fáradt”.
Forrás: Márai Sándor hosszú búcsúja (részlet) – Gyógyír Magazin
Lighthouse 