Csáth Géza – A lelki betegségek helye a többi betegség között

 

 

Utóbbi megbeszéléseink során négy különböző hisztériaesetet vizsgáltunk. A végső következtetés, amelyet analízisünk eredményezett, mind a négy esetben azonos volt. Úgy hangzott, hogy mint minden életműködés (elmeműködés), a hisztériás megbetegedés is önfenntartási akció. Törekvés az életre, a fennmaradásra, az életoptimumra. Nem következménye az önfenntartási ösztönnek, hanem egyenes megnyilvánulása. Maga a létért való harc az adott körülmények között.

És itt fölmerül az érdekes probléma. Micsoda is hát tulajdonképp a betegség? Hogyan kell felfognunk a betegségeket? Vajon érvényes-e minden betegségre ez a meghatározás? Elmondható-e valamennyire nézve, hogy önfenntartási akció?

Mielőtt erre a kérdésre megfelelnénk, osztályoznunk kell a betegségeket.

Négy csoportot fogunk megkülönböztetni:

I. Fertőzéses betegségek.

a) Ártalmas élő szervezetek (baktériumok, nagyobb élősdiek) jutottak a testbe. (Ide tartozik a rák is, amikor idegen sejtek ütnek tanyát és szaporodnak el az emberben.)

b) Ártalmas kémiai anyagok kerültek a szervezetbe. [Ide tartoznak az összes mérgezések, továbbá azok az esetek, amikor a baktériumnak vagy más állatnak (kígyó) csak a mérge kerül a testbe.]

II. A funkciók betegségei. Az egyes szervek működése vagy a működések együttese hibás. (Ide tartoznak az egyes szervek hiányos működése által feltételezett állapotok, mint a vérszegénység, az elhízás, a kóros soványság, a cukorbetegség stb.)

III. Fizikai betegségek. Amikor külső erők hatása folytán a szervezet olyan állapotba jut, hogy összeállítottsága, részeinek egymásutánja és egymásmellettisége változik meg. (Törés, zúzódás, egyes tagok elvesztése, ficam stb.)

IV. Elmebetegségek.

Nézzük már most az első csoportot. Mi az, amit tüdőgyulladásnak nevezünk? A felelet: azoknak az életjelenségeknek az összessége, amelyeket a pneumococcusokkal fertőzött szervezet produkál. Ezek az életjelenségek kivétel nélkül oda irányulnak, hogy a szervezet életét a kedvezőtlen új viszonyok (fertőzöttség) mellett is fenntartsák, ami azonban csak úgy lehetséges, ha az organizmus gátat tud vetni az élősdiek szaporodásának, ha ellenmérget termel, és elpusztítja, megöli valamennyit. Amit magunk előtt látunk, a betegség, az idegen élősdiek toxinjaitól elárasztott test reakciója, igyekvés az ellenméreg-termelésre, a felszabadulásra, a szintén élni akaró mikroorganizmusok kiküszöbölésére. A test élni akar. Sikerül-e neki vagy nem, más kérdés. A halál vagy a gyógyulás pillanatáig azonban minden, ami a szervezetben történik, haladás vagy haladni akarás eme egyetlen cél: a továbbélés felé.

A funkciós betegségeknél (II. csoport) első pillanatra nehéz felismerni a célszerűségi elvet. Ezek azonban tulajdonképp nem is tekinthetők betegségeknek.

Itt tudniillik különös szervezetekről van szó. Amelyekben egyes szervek már kezdettől fogva gyengék, visszamaradottak, csökkent működésűek voltak. Amelyek már úgy alakultak ki, hogy hiányzott bennük a szervek működésének az összhangja. Az organizmus koncertjében – a fogamzás pillanatától – hamis hangok szóltak. És a zenekar kénytelen ebben a hangolásban játszani végig az életet az utolsó akkordig, a halálig. Nincs tehát szó normális életműködésről, amely azután idegen hatásokra változásokat mutat, speciális momentumokkal kiegészítődik, megváltozik, hanem egy már eredetileg nem normális, nem tökéletes szervezet áll előttünk, amely olyan, amilyen, és igyekszik fennmaradni, élni úgy, ahogy lehetséges.

A vérszegénynek például a vérsejtképző szerveiben van az öröklött hiba. A túlhízott egyénnél a zsíremésztés, a zsírelégetés szenved, hiányos. (Bizonyosat efelől még nem tudunk, de hogy például az elzsírosodásnál nem lehet szó baktériumokról, az erősen valószínű.) Úgy látszik, hogy a májsejtek maradnak adósok bizonyos erjesztőkkel vagy csak kis mennyiségűt tudnak produkálni ezekből. A neuraszténiásoknál az idegrendszer nagy anyagpazarlással, foszforpazarlással végzi a munkáját; ez is belső gyengeség, tökéletlenség. Melyek azok a szervek, amelyek itt hiányosan működnek, ma még nem tudjuk. A cukorbetegnél szintén az emésztőmirigyek bizonyos sejtjei működnek hiányosan. Az a tény, hogy ez a betegség nem jelentkezik mindjárt a születés után, ne tévesszen meg bennünket. A működés már kezdettől sem kielégítő, de az üzemet mégis valahogy biztosítani tudja. A gyenge, kisebb képességű szervek azonban hamarabb öregszenek, mint a többi, és már a negyvenedik-ötvenedik életévben előáll az anyagforgalmi zavar: a cukorbetegség.

Meg kell jegyeznünk, hogy azok a funkciós betegségek, amelyeket például élősdiek okoznak, nem sorolhatók ide. Ezek természetesen az I. csoportba kerülnek. Mint például a veszélyes vérszegénység, amelyet egy bélélősdi mérge hoz létre. A méreg megtámadja a vérképző szerveket és olyan állapotot teremt, amely hasonló ahhoz, mint amikor ugyanezek a szervek veleszületett gyengeségben szenvednek. A kettő között azonban nyilvánvalóan igen lényeges különbség van, mert – ismételjük – ez az utóbbi eset és általában az ebbe a csoportba tartozó jelenségek nem tekinthetők valójában betegségeknek, hanem veleszületetten gyenge szervekkel bíró organizmusok úgy-ahogy-lehet egzisztálásának.

Az ok a fogamzásnál nem szerencsésen összekerült csírasejtekben rejlik. A természet, amely mindig a lehető legjobbat igyekszik létrehozni, itt nem válogathatott. Munkájához az anyag meg volt adva az ivarsejtek alakjában. Abból kellett kovácsolnia életet, olyat, amilyent lehetett.

A fizikai jellegű megbetegedések (III.) már egészen másképp bírálandók el. Vegyünk egy csonttörést. A betegség, az új, nem normális állapot abban a pillanatban kezdődött, amikor valami külső erőszakos behatásra a csont eltört. Mit cselekszik most a szervezet? Mindenekelőtt ezután is élni akar. A csonthártyának (kivéve, ha a szervezet nagyon legyöngült, például, ha igen öreg emberről van szó) megvan a képessége, hogy új csontot termeljen, és szilárd egésszé forrassza az eltört csontot. A test a fájdalom által rákényszeríti a beteget az abszolút nyugalomra. Ezzel már megvan az új csont képződésének legfontosabb feltétele. Azután megkezdődik a csonthártya csontképző sejtjeinek munkája, és néhány hét múlva a szervezet helyreállította a régi állapotot: él, egészséges, semmi baja nincs.

A fizikai jellegű megbetegedések tehát igen tisztán, világosan demonstrálják, hogy valóban a betegség egész folyamata csak életre való törekvés, normális működéseknek rendkívüli jellegű sorozata az optimum irányában, az optimum elérésére.

A IV. osztályt, az elmebetegségeket ismét külön négy csoportba kell osztanunk, mint a többi betegséget. A következőképpen:

A) Fertőzés vagy mérgezés által befolyásolt elmeműködések. (Alkoholos elmezavar, lázas delíriumok stb.)

B) Fizikai hatásokra bekövetkező funkcióváltozások. (Például agyrázkódással kapcsolatos elmezavar.)

C) Veleszületetten gyenge vagy részben hibás agyvelők működése, élete. (Például idióta, epilepszia, aggsági elmezavar.)

D) Lelki hatásokra bekövetkező funkcióváltozások. (Ide tartozik a hisztéria, a melankólia, a mánia, a téboly.)

Mind a négy csoportnál alapjában véve a normális elmeműködés mechanizmusa áll fenn. Ennek a sémája a következő: 1. érzés; 2. asszociáció, azaz képzetkapcsolás; 3. megfelelő mozgás. Az első csoportnál azonban az érzést (az asszociálást megváltoztatta a mérgezettség, úgyhogy egy bizonyos érzésre nem a megfelelő asszociációk kapcsolódnak, mert ezt a mérgezés megnehezítette, hanem más kapcsolatok vagy igen nagy tömegű kapcsolások következnek be. Innen származik a lázas delíriumok nagy gazdagsága, tévelygő összevisszasága. (A delírium maga két ellentétes oknak: a test álomra való vágyásának és a méreg álmot gátló izgató hatásának a találkozása, eredménye.) Az érzés mintegy megbolygat, öntudatba hoz minden asszociációt, ami csak útjába esik.

A fizikai változásokra bekövetkező elmefunkció-változásokat (B) is az optimumra való törekvés kardinális szabálya determinálja. Természetesen a testnek, az agynak itt is meg kell alkudnia a fennálló változott viszonyokkal. Az agy tudniillik hiába igyekszik, nem tud funkcionálni, nem tud érdemleges munkát végezni. A képzetkapcsolásokat az érzések nem irányítják, mély öntudatlanság, tétlenség, álmodás nélküli álom következik be. (Például agyrázkódásnál.) Részleges agysérülésnél csakis az elpusztult sejtekben beraktározott képzetek, emlékképek vesznek el. A szerv élni akarása ilyenkor bámulatosat produkál. Az egyén, mint a kisgyermek, újra megszerzi az elvesztett képzeteket, új emlékeket raktároz föl, új fogalmakat készít, újra megtanul írni, beszélni stb.

A veleszületetten csökkent képességű agyvelő (C) állapota nem betegség. Erre vonatkozólag ugyanaz áll, amit a funkciós betegségekről (II. nagy csoport) elmondottunk. Az idiótia a fogamzás pillanatában kezdődik. De elvileg ekkor keletkezik az aggkori elmezavar (a dementia senilis) is. Mert már a csírában megvan a későbbi agyállomány, tehát ennek az a tulajdonsága is, hogy majd hamarább fog megöregedni, elsorvadni, hamarább fogja fölmondani a működését, mint a test többi szerve. (Mellesleg: a paralízist az A csoportba kell sorolnunk. Mert ennél élősdiek mérge gyengíti, változtatja meg az agysejteket. A csökkent képességű agy azután később bizonyos intenzív külső benyomások hatására, amelyek túl nagy terhet jelentettek számára, nem tudja többé végezni a funkciót, felmondja a szolgálatot.)

A valódi elmebetegségek (a IV. osztály D csoportja) a lelki hatásokra beálló funkcióváltozások. Ezeknél demonstrálódik a legszebben és legvilágosabban az optimumra való törekvés. Minden szerv, az agynak minden részlete végzi a maga normális funkcióit. Sehol semmi hiba. Mindössze az történik, hogy az elme alkalmazkodik a fennálló nehéz, kedvezőtlen, keserves körülményekhez, megkeresi az élet lehetőségét, a vigasztalást, és létrehozza azt az állapotot, amelyben a fennmaradás aránylag a legóhajtandóbb, legelviselendőbb.

(Az alaptalan reménykedés mi más, mint elmebaj. És van-e, aki nem szenvedett volna benne, ne vette volna, akaratlanul is, igénybe, aki ne igyekezett volna általa, ha csak néhány napra is, megjavítani az életét, halasztgatni, ha csak percekre is, a szenvedéseit. Az ítélethibát éppúgy megtaláljuk itt, mint a tébolynál. A reménykedő nem akarja meglátni a tényeket, amelyek ránézve kedvezőtlenek, és túlozva állítja be azokat, amik csak a legcsekélyebb mértékben is a javára szólnak. Szóval pozitíve és negatíve illúzionál: és ez az elmebaj ismérve.)

Kérdés, hogy az ilyen abnormális funkciók létrejötte nincs-e föltételezve az agynak mint szervnek bizonyos veleszületett gyengeségétől. Annyi igaz, hogy például a hisztériások nagy részénél öröklés mutatható ki. Ez mellette szólna a föltevésnek. De ellene szól, hogy sok esetben az öröklés egész bizonyosan teljesen kizárható. Eszerint a fő princípium nem itt rejlik. A fő feltétel az élet maga. A nehéz viszonyok, a megoldhatlan helyzetek, a konfliktusok. Ezek pedig mindig kimutathatók. Tehát azt kell mondanunk, hogy igenis vannak elmebetegségek, amelyeket tisztán lelki okok hoznak létre.

…Ha így egyszerre, egyvégtében, de figyelmesen végigtekintünk e sokféle betegség, változás, életlehetőség között, más szemmel fogjuk nézni a betegségeket, mint azelőtt. Látni fogjuk, hogy minden, ami ezen a világon él, élni akar, éspedig úgy, azaz olyan jól, ahogy csak lehet. Egészséges ember élete, beteg ember élete lényegében ugyanaz: élni akarás. Csakhogy az egyik esetben kedvező, a másik esetben kedvezőtlen körülmények között.

És az öngyilkosság? – kérdezheti most valaki. Nos, az öngyilkosság – a leghatalmasabb életvágy, a megalkuvást legkevésbé tűrő primer életösztön munkája. Mert mi lehet nagyobb bizonyítéka az élet mohó kívánásának, az optimumra való intranzigens törekvésnek, mint az, ha vagyonunkat vagy becsületünket, egészségünket vagy szerelmi boldogságunkat elvesztve, nem akarunk tovább élni? Ha nem elégszünk meg a relatív optimummal, amit a mostoha körülmények megengednek, hanem csak a legtöbbel, az ideális optimummal vagyunk hajlandók beérni. Világos és tiszta, ugyebár? Az öngyilkosság valóban a legpregnánsabb, legintenzívebb élés, életkívánás. A legizzóbb, legmohóbb élet.

1914

Forrás: Csáth Géza: Kritikák, tanulmányok, cikkek