Közzétette:
«…az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng – az
voltam én»
Tíz éve lobbant el ez a láng, amely oly nyugtalanul, lidércesen és szüntelenül lobogott, de sohasem robbant lángzivatarrá, hanem időnként csipkebokorként fénylett. Gárdonyiról még nem kell szavakat felróni az emlékezetnek: széles rétegek olvassák – tehetségtelen törtetők nevébe kapaszkodnak -, de érdemes erősebben rávilágítani az «egri remete» emberi és írói sorsának problémáira. A lírai hullámzású, népi misztikumu regények írójában a kevéssé figyelt költőt keresem. «Érzékeny és szemérmes lélek» – írja róla aki mint embert is alaposan ismerte. Épen azért tünt föl rejtélyesnek, mert valóban volt a lényében önburkoló tartózkodás, ami írásaiban is megnyilatkozott. A líra önvallás, az érzések, lelki vajúdások kibeszélése – tehát a 
versein keresztül közelítem meg.
Két verskötete jelent meg: (1904). Mindegyik több kiadást ért. Egyszerű, népi bájú, idillikus líra ez, szándékolt primitívséggel és önkéntelen naivsággal. Verseinek nagyrésze népdalszerű, még a várost is falusiasan látja – az utcai gázláng neki vörös pille. A 90-es évekből való versei egyénibbek, erősebbek. Egy-egy eredetien elhelyezett szó, itt-ott üde, szokatlanabb rím ad nekik újszerű ízt. Esték, csillagvilágos nyári éjek ösztönzik (… violaszin-szárnyon jött az est nyomába. Homlokán egy gyémánt ragyogott remegve). Egyszerűségében, természetességében van valamely pogány fölény. Néhol gyermekien üde: «… én a kályha mellett májusról álmodom. Gyöngyvirágot szedünk a Zugliget ölén». Magányba húzódó természetére jellemző az ilyen álmodozás, de nem mindig ennyire légies. 1893-ban írja egyik versében, hogy a Szikszay-vendéglő ablakában szivarozva nézi a jövő-menő lányokat, menyecskéket: Oh, ha ez az enyém volna – így sóhajtok minden percben.
Ritkán árulja el így magát, de az elnyomott vágyak időnként jelentkeznek. Írásaiban pl. gyakran ki-kiüt érzékies rajongása a női lábfejért, fétisimádó dicséretekben. A bárókisasszony – írja egyik szép versében – egyedül jár a rét virággal tarkázott zöld bársonyán és maga-mulattára leveti cipőjét, mezítláb sétálgat. a vakond-túrás puha agyagában, egyik lábnyoma gyönyörűen ott marad és naphosszat tűnődik fölötte vágyakozva a juhászlegény, aki érzékenylelkű népi sarjadék, mint Gárdonyi. Bizonyos, hogy nem csupán és nyugateurópai idegeinek előjoga az ilyen érzékenység. Albert Argirusa és nem egy népdal dicséri fínomnak, fehérnek a fedetlen női lábfejet, mint Gárdonyi a regényeiben. ( Ábel és Eszter-ben a szerelmes lány lerántja cipőjét, harisnyáját, a harmatos fűbe szalad maga-mulattára és imádója zsebkendőjével szárítgatja, meg is csókolja Eszter hófehér lábát. – Aggy Isten Biri, A hatalmas harmadik.)Ez is egyik «rejtélye», amit rejtegetett, természetének gátlásai miatt nem vallotta meg első-személyben írt verseiben.
A gátlások, önmegkötések és regényírási szenvedélye okozhatták, hogy verseinek lidérclángjai nem hatalmasodtak világító lángoszloppá. Holott vannak a vég-okokon, az emberi élet titkain vajudó versei (A bogár, Fiamnak, Ha meghalok, Egy este, Szeptember) és a költő mint pogány napimádó a «nézhetetlen orcájú Istenség»-ről így zsolozsmázik:
S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok
kik a napkeltét a ligetben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák alatt
s mikor a hajnal bibora felharasant
s a nagy aranydeszkák az égre villantak
magyarul kiálták a szent szót a napnak.
A népi szemlélet és tudatos kezdetlegesség viszont sokszor túlzásba viszi és akkor formai pongyolaságba, hevenyészettségbe téved. Konok hit a népköltészet irodalmat, nyelvet megújhodtató erejében kellett ahoz, hogy János, Gyula és Jenő után népdalszerűen, de mégsem a levitézlett, Petőfit-utánzó népköltők módján írjon Gárdonyi a századfordulón. Emil, Ferenc,
A próza mállik, szertehull ha régi,
A vers örök, mint minden ami égi! –
Aki ennyire szerelmesen hitt a vers magasabbrendűségében és hitt a népköltészet erejében, annak tehetségével Gárdonyi mint költő a című betlehemes játékában teljesedett. (Bemutatta a Nemzeti Színház 1901. XII. 13.) Ebben maradéktalanul költő, mintha a két kötet versei jobbára csak vázlatok volnának játékszini költeményéhez.
A verses színjáték betlehemesei bebotlanak a «márványos pitarok»-ba, a színházba, amelyről Máté pásztor regöli: «Mer ez a ház amely «a mi földünkön magyar szűrt is öltött» és megszólal egy napra a színpadon a A igazi népköltészet, tündérien, szinte szűzien az. Elénk elevenül muzsikás szóban és csillogó játékban a pogányisten múlása, a csodálatos csillag feltünése. Mária futása, a napkeleti bölcsek bandukolása, meg a pásztorok, háromkirályok hódolata a betlehemi istálló szent jászola előtt. Az újtollú rigónak «tündérflóta a torka»: hol a népballadák, hol a bohókás meg a szomorú népdalok eredeti nyelvén szól, merő zeneiségét bátár-balog asszonanszok tartják ősi primitívségben. Ha fenkölt dolgokról szól, fölemelkedik és szemléletében a nép gondolkozása, temészetes életbölcselete szólal meg. Visszajár kísérteni benne. egykori, ifjú lázongója, András és Máté pásztor szókimondó párbeszédében a Megváltót váró nép sanyarú helyzetének, forradalmi lelkiállapotának szava nyilatkozik (Bezony, András testvér, furcsa időt élünk, stb.). S valósággal imaszerű András álmodozása a Lángról, az ember-csillagról: a Megváltóról, ki jobb rendbe tehetné a földi világot. Az emberséget áhító költő itt kimondja, amit mint vallomást lírájában nem kiáltott ki, regényírói mivoltában utóbb inkább elfedezett, mint megmutatott: Szívemben az újkor égő vágya van…
Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · FIGYELŐ · / · IN MEMORIAM
Lighthouse 