José Jorge Letria – A mélabús törpe

 

 

Amikor a nap a legmagasabbra hág az ég kupoláján, hozzámérem árnyékomat a többi emberéhez, és elkeseredve látom, hogy az enyém fele akkora. Magasságom olyan jelentéktelen, hogy mérni sem érdemes, és hiába viselek oldalamon jókora kardot, amelyet külön magamnak készíttettem, és szinte a földet söpri, nem mernék megmérkőzni senkivel sem. Nem könnyű napokat élek meg ebben a tenger túlpartjáról érkező fűszer, arany és ezüst mámorától részeg Sevillában.

A nevem Pablo Velázquez, és egy tehetős posztókereskedő fia vagyok, aki virágzó üzleteket bonyolít a hozzá hasonlókkal Normandiában, Angers-ben és Lavalban. Mindig lekísérem apámat a kikötőbe, a Guadalquivir partjára, és magával ragad a Hamburgból és Lübeckből érkezett hajók ringatózása, amelyeket fával és kenderkóccal raktak meg, mert szükségünk van rájuk a hajók építéséhez és dugarozásához, vagy tőkehallal, szárított heringgel, amivel a legénység táplálkozik. Minden egyes hajó gyomrában hozza magával azokat az álmokat, amelyekről én nem álmodhatok. Pedig van képzelőerőm és elég vagyonom is ahhoz, hogy hajóra szállhassak. A termetem hiányzik hozzá, a magasság. Ki fogadna fel szívesen egy törpét az óceánokat átszelő karavellájára. Az asztrológusok és a jövendőmondók azt állítják, hogy a törpék vonzzák a bajt és a szerencsétlenséget, arról már nem is szólva, hogy mi hasznukat lehetne venni a rakodás embert próbáló munkájában, aminthogy a hajózás eszközeit, a vitorlákat és a kötélzetet sem lehetne a gondjaikra bízni.

Talán meg is van minden okuk, hogy ekképp gondolkodnak, ám én biztosan tudom, hogy szokásos érvelésük énrám nem érvényes, mert művelt vagyok, lélekben edzett, és tehetségemet még Lope de Vega is megirigyelhetné, akitől szinte betéve tudom a Sevilla csillagá-t.

Éjszaka azonban, amikor a sötétség cinkosomul szegődik, óriássá növekedem, és szűk utcákon, sikátorokban boszorkányokat és alkimistákat látogatok sorra azt az elixírt kutatva, ami által elnyerhetem a többi ember méretét, mindazokét, akik lélekben alacsonyabbak nálam, de akkora tenyerük van, hogy megragadhatják a gallionok vitorlakötelét, amelyek Vera Cruzig mennek, addig a kikötőig, amely egész Mexikót és Amerikát táplálja, és amelynek mi hódítók és civilizátorok a saját nyelvünkön adtunk nevet. Lennék csak termetesebb, és mindenki emlegetné a Pablo Velázquez nevet, az is, aki most levegőnek néz.

Udvari festők ajánlkoztak már, hogy portrét készítenek rólam kipirosított arccal és a komédiások tarkabarka maskarájában, én azonban nem álltam kötélnek, nem akarom, hogy kicsinységemet nemesek szalonjában mutogassák, habár közöttük is vannak törpék, de tudják a módját, hogy hogyan rejtsék el őket a világ szeme elől.

Bevallom, hogy egyetlen álmom a tenger, a hatalmas tenger-óceán, ahol oly szívesen tenném próbára bátorságomat, eszemet és parancsnoki képességeimet. Ezért van az, hogy amikor Sevilla az Amerikából érkezett báláktól és hordóktól letaglózva, mély álomba merül, én mindig ott bolyongok a Vámház, a Kikötőfelügyelőség és az Árubörze körül, arról álmodozva, hogy egyszer még súlya lesz ott bölcs és agyafúrt szavamnak.

Szükségem van rá, hogy parancsolhassak valakinek. Apám cselédjei még legszigorúbb utasításaimat is semmibe veszik, és én biztosan tudom, hogy ennek apró termetem az oka, magas fejhangom pedig még csak ront a helyzeten.

Szemet vetettem egy Malagából származó helyre cselédlányra, majd elepedek telt formáiért, kemény és dús kebléért, ám égő vágyamat hideg vízként hűti le a gondolat, hogy vallomásomat csak úgy rebeghetném fülébe, ha lócára állnék. Akkor pedig hogyan vehetné komolyan vágytól fűtött szavaimat?

Él itt egy sánta író, egy igazi széltoló, aki abból él, hogy képzelt utazások krónikáját veti papírra, és bennük megörökíti a megrendelők nevét. A napokban nálam is kopogtatott, és valami regényt ajánlgatott, amelynek én lennék a főszereplője. Abban a regényben, amibe nem egyeztem bele, mert még fizetnem is kellett volna érte, mint törpe szerepelnék, ami valójában vagyok is, de később felfedezném, hogy varázserőm van, és akkorára nőnék, mint egy árboc, hogy bosszút álljak mindenkin, aki szenvedést okozott nekem.

Ha ez a bizarr elképzelés valóra válhatna, akkor habozás nélkül felhatalmaztam volna, hogy megírja. Ebben a szemfényvesztő formában viszont, amelyben a vágyak csak felkorbácsolódnak, de végül nem valósulnak meg, nem kellett nekem a munkája.

Hasonló ötlettel állt elő egy kiugrott szerzetes, aki már jó ideje elszökött rendjéből és kolostorából, azzal a különbséggel, hogy ő imáiba foglalta volna a nevem, és áldásért könyörgött volna értem, s mindezért a szolgálatáért negyven ezüstpénzt kért volna. Nem mintha ennyi pénzt ne tudnék nélkülözni, hiszen apám bőven gondoskodik rólam, csakhogy az ajánlatát hitvány fondorlatnak tartottam, aminek csak az volt a célja, hogy kicsaljon tőlem egy vagyont, ezért elküldtem nyomban, és megmondtam neki, hogy messzire kerülje házamat.

Mindezek után, hogy, mint már elmondtam, mindenféle rendű és rangú alkimistával, bűbájossal és jövendőmondóval is tanácskoztam, rá kellett ébrednem, hogy bajomra nincs orvosság, és beletörődtem, hogy ezzel a szégyellni való, apró termettel kell leélnem életemet.

Azt a jogot azonban senki sem tagadhatja meg tőlem, hogy álmodozzak, és azokkal a tettekkel vigasztaljam magamat, amelyekre csak álmomban van bátorságom, így hát továbbra is hódító kalandokra induló gallionokra képzelem magam. Legkedvesebb álmom az, hogy az őserdő mélyén egy olyan birodalomra találok, ahol az emberek pár hüvelykkel még nálam is alacsonyabbak. Én ott helyben felajánlom nekik, hogy kormányozni fogom őket és elviszem hozzájuk a civilizációt. Mert igenis: az emberi nagyságot nem arasszal mérik, még akkor sem, ha olyan megtört és mélabús emberről van szó, amilyen én vagyok ebben a percben.

Székely Ervin fordítása

Forrás: A madárember – Mai portugál elbeszélők