Csáth Géza: Szabadka „szépségeiről”

 

 

(Szomory Dezső-stílusban)

Lord Lawrence, a kitűnő globetrotter, atyai barátom, aki egy esztendő előtt a cigányokkal foglalkozott, és akkor Szabadkán járt – talán lesz, aki emlékszik rá -, tegnapelőtt újra sürgönyözött nekem. És délután már jött az expresszel Konstantinápolyból. A pályaudvaron vártam.

– Nos, lord Lawrence, a cigányokkal és a muzsikával végzett, nemde?

– Ó, igen, december elsején – mondta a lord. – Az élet rövid, és múlnak az esztendők, és az ember él. Ha nem vigyáz és nem okos, kisétál a világból anélkül, hogy valamit is látott volna belőle, vagy valamit megtudott volna!

– Az ön logikájával nem lehet küzdeni, lord – szólottam őszinte csodálkozással.

– Alig – felelte a lord -, alig… Most a házakat nézem és tanulmányozom az emberek lakásait, a fészkeket szanaszét a Westminstertől le egészen Sidneyig.

– A házakat? – kérdeztem megdöbbenve. – Házak vannak itt, van néhány emeletes ház is meg zsindelyes is, de a legtöbb csak náddal fedett apró, akkora csak, mint egy lyuk vagy vacok szétszórva a város körül ezerszámra. Azokban laknak a gazdag emberek – tettem hozzá bizonytalanul -, itt meg – fölmutattam a Kossuth utcai erkélyekre – csupa szegény ember lakik. Nekünk, lord, nincs múltunk, fiatalok vagyunk, csúnyák, mint egy ma született csecsemő. A szabadkai polgároknak a XVIII. és XIX. században nem volt pénzük ahhoz, hogy szép házat építsenek. Vagy volt pénzük, de nem akartak szépet, azaz drágát építeni. Vagy végre volt pénzük, de nem tudták, mi az a szép. És ez az utóbbi a legvalószínűbb. Inkább elkártyázták a pénzüket, vagy elásták a szobájukban az aranyaikat, mint a kutya a csontot.

De hát ne arról beszéljünk, hogy mi van és mi nincs, hanem, úgy mégis, mi akad!

A napfényes decemberi délutánban beértünk a piactérig.

– Nézze – mondtam a lordnak -, ez a legszebb ház – és rámutattam a Virág utca sarkán lévő kúriára. – Vojnics Lukácsé ez a kis kastély – mondtam -, de stílus van benne, hagyományok és ízlés. Ez az építész megbecsülte az anyagot és a megbízóját. Volt ízlése, ami errefelé szokatlan, feltűnő, szinte megdöbbentő, volt ízlése és tudása.

Bementünk a ferencesek templomának teréig.

– Ez a kapucinus templom – szólottam. – Szintén elég csinos ház. Így nappal szegényes és bántóan világos. De az esti ködben vagy hajnal felé, a reggel szürkéskék színeiben a falai derengése valami kis olasz várost juttat az eszünkbe, valami vidám és boldog fészket, ahol sok makarónit esznek, kevés húst, és a szép olasz lányok csaknem sikoltva éneklik az Ave Mariát vasárnaponként.

Tovább mentünk keresztül a piacon.

– Ez lesz az új városi székházunk – magyaráztam tovább. – Óriási lesz és modern stílus, amit ízléses ember nem sajnálhat eléggé. A kis teret be fogja tölteni, és reá fog nehezedni a házakra körös-körül, mint egy hatalmas tyúk, amelyik szakajtón ül.

Megállítottam a lordot a Deák utca sarkán.

– Hanem itt, itt van egy ház, amelyet érdemes megnézni. Egy Milinovics nevű emberé, aki valószínűen nem is sejti, milyen szép háza van. Szilárd architektúra, előkelő és könnyed tagozottság. Jól lendülő íves ablakok és egy kecses torony, amelyet egy kariatida tart. Egyetlen hibát nem találni!

A lord bólintott.

– Ne bólintson, kedves lord Lawrence – folytattam -, fél óra, és végére érünk minden szépségnek. Itt az Eötvös utcában mutathatok még két házat.

Folytattuk az utunkat. Egy vaskerítés mellett megállítottam a vendégemet.

– Itt az egyik – mondottam. – Ott hátul a kert végén van a kis ház vagy inkább pavilon, és nem is látni jól. De az egész, a kert, a begyepesedett út, a hervadt fű az ágyásokon, a kopasz fák, az egész zengő barna tónus, az enyhe tél harmóniái, az elhagyatottság – mindez poézis, szépség, ez alighanem egészen véletlenül került ide. Az ember szereti, azt hiszi, hogy nem lakik itt senki, csak néha pár hónapra költözik bele egy magányos lakó, aki nem mozdul ki a szobából, és hogy mit csinál, azt ki nem lehet találni – se azt, hogy honnan jött és hova fog menni!

A lord beszívta, fölitta az idegenszerű kis kert mágikus és megejtő színeit. Megráztam, azután tovább mentünk.

– A régi posta itt balra, még ez van itt – folytattam -, a régi posta. Nemes lendület, előkelőség, kissé olcsó az egész, pár forintot ér mindössze, de szép. Ez a ház talán még Brüsszelben is mutatna, alkalmas helyen persze.

Cigarettára gyújtottunk és visszatértünk. Elvezettem a Petőfi utcába. Megmutattam a zsinagógát.

– Kissé túl színes, de körvonalaiban formás – mondottam. – Vörös téglaszínűek maradtak a falai, mint valami terrakotta szobrocska. Egészen új még. Ha temperálódik, a színe szép lesz. De a gimnáziumot ne nézze meg, lord Lawrence, mert bosszankodni fog az emberi ízléstelenség e kis tárházán, amelyet a homlokzat képvisel!

Oldalt kerültem, eltakartam az épületet, mintegy kikapcsoltam a lord horizontjából, aki hallgatott reám, és meg sem nézte.

Tovább mentünk, átkerültünk a túlsó oldalra. És könnyed beszélgetéssel haladtunk a szánalmas, csúnya házaik sorfala között. Végre megállíthattam a lordot.

Egy emeletes ház előtt állottunk. Mint ilyen, magános az utcában. Valami idegen távoli országból és időkből ideszármazott jövevénynek látszik. Andersen meséiben szerepelnek ilyen házak, nyugalmazott tábornokokkal és öreg színésznőkkel a lakásokban. A bolthajtásos, jól rajzolt kapu előtt egy (kerek kő, mint egy fél malomkerék. Alatta, mélyen a földben, tán régi titkok rejlenek egy vasládában. A szobában pedig avult bútorok, bársonyok és selymek, múlt századbeli zongora, terebélyes szekrények Altwien-porcelánokkal.

Ez a ház minden egyszerűsége mellett is művész munkája. A teteje, mint egy sapka, könnyeden és biztosan fedi a falakat. Az arányok nemesek.

– Igen – mondta a lord -, ez nem barátságos ház, de szép ház.

– Ismerem a gusztusát – tréfálkoztam -, de menjünk.

Visszamentünk, befordultunk, és a Szent Teréz-templom elé kerültünk.

– Ez a templom – mondottam – az egyetlen, amely méltó az isten fenségéhez, akinek lakásul készült. Van még több is a közelben, egy Szent Györgyhöz és egy Szent Rókushoz, de azok gyenge alkotások, és alig hiszem, hogy az Úr szívesen ellátogatna oda is, legfeljebb a kapucinusokat szerencsélteti nézetem szerint – és csak vasárnap fél tizenkettőkor, amikor sok szép asszony van a templomban.

– Na – rebegte lord Lawrence -, nem szeretem az ilyen pogány tréfákat.

– Csak az építészt óhajtottam dicsérni, és a botránkozási szándék mindenképp távol áll tőlem – feleltem. – Ez a templom késői empire némi barokk és román ízzel; könnyed, karcsú és csöppet sem súlyos. Olyan, mint egy kedves, fiatal lány, aki meztelenül nyakig vízben áll.

Körüljártuk a templomot.

– Nem érdemes bemenni – folytattam. – A mennyezetfestmények gyengék, az oltárképek és üvegfestmények közepesek és a mozaik mindennapi, mint jobb fajta konyhákban. De kívülről a templom csodálatosan egész, egységes és hatalmas formaérzékről beszél, mint egy Beethoven-kvartett első tétele, az opus 18-ból. Most még megmutatom önnek a parókiát, ami elég jó formájú.

Megmutattam.

– Mint egy kis kincstár vagy mellékállomás – mondottam. – Jó asztal, jó borok, kövér papok és megelégedettség. És még valami: egy öreg írnok – Harangozó bácsi vagy mi a neve – a matrikulák mellett. Mindezt az építész ki tudta hozni a homlokház vonalaiba, és ehhez tehetség kellett. Az anyag persze gyenge, vastag a vakolat, kevés a márvány, olcsó minden, mint a bunyevác túró. Most pedig mehetünk a vasútra.

Elindultunk. Már alkonyodott. A gázlámpák körös-körül már égtek. A Zombori út végén tragikus skarlátszínekben és kék, puha, de hideg felhőfátyolokban tért aludni a nap, mint egy öreg bíbornok. Néhány villamos ívlámpa a jobb üzletek előtt idegenszerűen és nagyzolóan fénylett. Némán haladtunk jó darabot.

– Városi Színház – betűzte a lord.

– Egy régi szálloda – mondtam. – Valamikor szép volt és kopott, most kifehérítették hazug malterrel, és most komikus, mint egy párizsi szabású ünneplőbe öltözött iparosleány, selyemkendővel a fején.

A lord sajnálkozott.

– Pedig a homlokzat arányai nemesek – mondta.

– Hanem itt balra – szólottam -, itt a Bárány Szálloda. Fantasztikus és önkényes, de van benne invenció és karakter.

– Jó – mondta a lord a fogai között. – Jó!

Tovább mentünk.

– És a sarokház – folytattam – itt a Nemzeti Szálloda mellett. Ez a sarokház intelligens és formás. Nézze meg a portálét, az erkélyt, a bemélyedéseket, a kiugrásokat, a tetőt és az ablakokat. A legegyszerűbb és legolcsóbb anyaggal is mond valamit. Rouenben és Lyonban is megtűrnék ezt a házat! És ha kert közepén állana, egy londoni garzon is ellakhatna benne a legjobb társaságokból.

– Igen – válaszolta a lord. – Igen.

– Igen – mondtam -, és istenem, ennyi az egész. Több nincs, ha a földet fölásom, akkor sincs.

Némán mentünk a vonatig. A lord vidáman az új utazás reményében, én kissé elborulva. A lord búcsúzott, megrázta a kezemet, és felült a budapesti gyorsvonatra.

Csáth Géza: Ismeretlen házban II. kötet – Kritikák, tanulmányok, cikkek