Hunyady Sándor – Milliárdosok nászéjszakáján

Közzétette:

 

 

Gazdagnak lenni nagyon jó dolog. De »iszonyatos gazdagnak« lenni már nem olyan kellemes ügy. A túlméretezett vagyon éles reflektorfénybe helyezi a pénzes embert. Nem bújhat el sehová, nem csinálhat semmit egyedül. Pedig vannak az életnek olyan örömei, amelyeket csak diszkrét félhomályban lehet élvezni.

Ezért nem volt zavartalanul boldog a fiatal Bennetnek és miss Bettinának a mátkasága sem. Túl gazdagok voltak, a familiájuk túlságosan híres. Mind a két család tündöklő gyémántja a »legfelső négyszáz« szűk társaságának.

Ők maguk még nem is voltak egészen tisztában az érzelmeikkel, amikor a »Sun« társasági rovatában már megjelent a finoman fogalmazott intím hírecske, amely szerelmük bimbózásáról tájékoztatta hárommillió olvasóját. A nevük természetesen nem volt kiírva. De azért pompásan rájuk lehetett ismerni. És ők is remekül magukra ismerhettek néhány tapintatos, de félremagyarázhatatlan jelző kapcsán.

Kényes, ostoba, ideges emberek, akik hozzászoktak a régi kultúra előítéleteihez, talán elveszítették volna a kedvüket egymástól e nyomdafesték ízű bevezetés miatt. De a fiatal Bennet és miss Bettina nem volt sem ostoba, sem ideges, sem ósdi fölfogású.

Egészséges, modern testükben, egészséges, edzett lélek lakott. Kissé talán még gyorsította is szerelmük kifejlődésének ütemét, hogy olvastak róla az újságban. Mert a cikkecske valami gépies kényszerrel hajtotta a fantáziájukat, hogy valóban olyasvalamit csináljanak, mint amit feltesznek róluk.

Tenisz után leültek egymás mellé a padra.

– Látta a Sunt? – kérdezte a lány és a kezét könnyedén rátette a fiú térdére.

Az érintés nyomán, a nadrág fehér vászonszövetén át villanyos meleg sugárzott szét a fiatal Bennet lábában:

– Láttam! Ne cáfoljuk meg ezt a kitűnő lapot! Mind a ketten nevettek. Nagyon derült és tiszta dolog volt, ahogy pár szó után összecsókolóztak a napsütött padon.

– A maga szája olyan, mint a cseresznyevirág! – mondta hízelegve a fiatal Bennet. És ez a négyszemköztinek szánt mondat másnap már meg is jelent a »Sun«-ben. Sőt a nagy cikk, kövér betűkkel szedett főcímeképpen, amely az eljegyzési hírt bejelentette.

Ebben a frigyben éppen az volt a szép, hogy olyan regényesség-mentesen tökéletes. A fiatalok ideálisan illettek egymáshoz, mint a rózsa a leveléhez. Egyforma a pedigréjük. Mindkét família őse a Mayfloweren érkezett Amerikába. Bizonyos részvényekben még egy kis tőzsdei konjunktúrát is csinált a házassági hír, hogy a két egyforma nagy vagyon most még inkább meg fog nőni és föl fog frissülni az egymással való találkozásban.

A lapok borzasztóan szeretnek milliomosok családi dolgairól írni. A két nagy família is roppant aktuális lett a fiatalok közhírré tett mátkasága révén. A magazinokban megjelent azoknak a telepeknek a fényképe, ahol Bettina szülei acélsíneket gyártottak. Közölték az összeg listáját, amelyeket az öreg Bennet az utolsó három évben jótékony célra adott.

Nyilatkoztak az örömszülők, a rokonok, a barátok, a barátnők, a háziorvosok, a házitanítók. Nyilatkozott a fiatal Bennet elhagyott metressze. Szenátorok nyilatkoztak, politikusok, masszőrök, boksztrénerek. Egyedül miss Bettina mezítelen hátáról körülbelül háromszázféle fotográfia keringett az illusztrált lapokban. Népszerűsítve és megismertetve a tömeggel minden árnyalatában ezt a bájos, finom vonalú hátat, amelyen egészen lent, majdnem a deréknál, a dekoltázs szélén egy katicabogár alakú anyajegy kacérkodott a nézővel.

A nyilvánosság elől nem lett volna hasznos dolog visszavonulni. Ez ártott volna a szülők vállalatainak. De nem is lehetett. A riporterek zsenialitása felülmult minden képzeletet. Miss Bettina menyasszonyi ruhájának pontos leírása és ára már megjelent a sajtóban, amikor maga a menyasszony még nem is látta a kosztümöt.

Az esküvő napján ezer zsurnaliszta keze jegyezte egyszerre a meghívottak névsorát, a hölgyek toalettjének részleteit. Valamint azokat az apró eseményeket, amelyek mindig együtt járnak az ilyen dologgal. A díszes vendégsereggel megtelt templom homályos hajójában minduntalan magnéziumfények lobbantak a fotografáló masinák mellett.

Az ifjú pár – attól a két perctől eltekintve, amelyet a pap előtt töltött – csak távolról szerethette egymást. El voltak foglalva mind a ketten azzal, hogy interjút adjanak külsejükről, belsejükről, vágyaikról és szándékaikról az újságírók kifogyhatatlan sorának, akik mind olyan rendkívüli erővel hittek mesterségük szentségeiben, hogy lehetetlenség volt elhárítani őket.

A nagy ebéd után a fiatal férj a sarokba kacsintotta feleségét. És a fülébe súgta, olyan halkan, mint a darázsdünnyögés:

– Most pedig el fogunk tűnni, Bet. Öltözz át. Tegyél föl sűrű fátyolt, autószemüveget, hogy meg ne ismerjen senki. Lent a cselédkapu előtt áll egy kis, csukott sárga gép – ülj be a sofőr mellé. Csókold meg nyugodtan. Ne félj, én leszek a sofőr. Elmegyünk valahová. Szeretném négyszemközt tölteni veled az első esténket!

Bettina szíve könnyedén megdöbbent. Az első este, az első éjjel. A világegyetemben úgy hívják ezt a dolgot, hogy »nászéjszaka«. A szabályos értelmű és egészséges lelkű Bettina jól tudta, hogy ebből az alkalomból valóban szakítani kell egy időre a »társasággal«, amely eddig együtt volt vele életének minden félórájában.

Nagyon szép időben sebesen haladtak az országúton. A város már rég elmaradt. Kétoldalt veteményeskertek zöld csíkjai húzódtak. A láthatár dombjain fák tükröződtek.

Valami koppant. Az autó szédítő rohanásában elütött egy kis cinegét. Nedves, vörös folt volt a szélvédőüvegen. A madárka összetört teste előttük feküdt a hűtőn. A nászutasok szeme felvillant. A fiatal Bennet lenézett a sebességmérőre:

– Százhuszonöttel megyünk! Szabad országúton ez már valami! – mondta diadalmasan.

Délután hatkor érkeztek a rejtett dombhajlásba épített kis villához, amely Bettina édesatyjának halászháza volt. A tengerhez zárt út vezetett. Az elkerített öbölben néhány vitorlás, motoros és evezőcsónak horgonyzott ezen a »privát« tengerrészleten.

A villa kicsiny volt, de nagyon komótos. Volt három hálószobája, két szalonja, ebédlője, nappalija, hallja. Az alagsorban a konyha és a cselédek lakása volt elhelyezve.

Fél hétig a fiatalok mindent megnéztek. El kellett ismerniök, hogy az »öregek« igazán gyöngéden gondoskodtak róluk. A fák közé bujtatott házacskából semmi nem hiányzott, ami egy ideális víkendhez szükséges. Kicsiny, de nagyon megbízható személyzet. Kedves meglepetések. A fiatalasszony hálószobájában, az ágy előtt rendes, páva zöld papucsa. A takaró az a selyemmel szegett, könnyű flanell, amelyet úgy szeretett.

A megvetett nászágy előtt az ifjú házastársakat finom bizsergés fogta el. Ha csak egy csöpp van bennük a régi fajtájú szerelmesek nehéz, malváziai véréből, tüstént lebocsátják a függönyöket, sötétet csinálnak. Lefeküsznek és csipegetni kezdik az édes szőlőfürtöt, amelyet számukra Isten törvényes kegyelme kínált.

Dehát ők nem voltak régi fajtájú szerelmesek. Ezért mosolyogva utasították el maguktól a fülledt gondolatot. Majd este. Ha a szabályszerű ideje elérkezik.

A csillagokig három tétlen óra állott előttük. Kimentek a tengerre. A férj a motorral bajlódott. Az asszony a csónak orrában ült és egy kicsit unatkozott, bár remek volt, ahogy a sós szél szertefújta a haját.

Vacsora alatt végighallgattak három vidám gramofónlemezt, ittak néhány pohár keserű cocktailt és pezsgőt. A szesz a fejükbe ment.

– Azt hiszem, nagyon szeretlek! – súgta ábrándosan Bettina.

– Hát még én téged! – lelkesedett az ifjú Bennet és kirohant a fürdőszobába, a zuhany alá, hogy hamar átessék az esti toalett formaságain.

Félóra mulva egymás mellett ültek az ágyon. A fiatal férj ajkához emelte felesége kezét:

– Sohasem láttalak, drágám, még ilyen súlyosan felöltözködve. Csupa csipke vagy. Kérlek, mutass valamit a bőrödből! – mondta gyöngéden és a fésülködőköpeny ujját nyugodt, kedves mozdulattal könyökig feltűrte Bettina karján.

Aztán másfél percig csak az orrukon át vehettek lélegzetet. Ám az első, megilletődött hitvesi csók tiszta csöndjét valami halk, de múlni nem akaró külső zörej zavarta meg. Mintha srófot csavarnának valahol, vagy zsinórt húznának át figyelmes lassúsággal egy fogas órakereken.

Az ifjú Bennet idegesen fölemelte a fejét. Pompás »sportfüle« volt. Sötétben megismerte az autókat a motorzúgásukról. Most is megállapította rögtön, hogy a nyugtalanító zaj forrása az egyik falba épített, nagy öltözőszekrényben lehet. Ránézett a szekrényre és észrevette, hogy százhetven centiméter magasban, kis, kerek nyílás van az ajtó fájába fűrészelve. És a nyílásból, hideg kíváncsisággal, villogó üveglencse tekint a nászszobába.

Gengszterek? Bosszúálló munkások pokolgépe? A veszélyek eshetőségeit sem gondolta végig az ifjú Bennet, oly gyorsan és férfias lendülettel cselekedett. Leemelte válláról Bettina barackfagylaltszín karját, a szekrény elé pattant és egyetlen, energikus rántással kinyitotta az ajtót.

Bricseszbe és pulloverbe öltözött fiatalember hunyorgott a hirtelen világosságtól a szekrény mélyén. Mellette csavaros tolólábain a mozifölvevőgép kamarája.

A szvetteres fiú ijedten és derülten szólt rá a fiatal férjre, aki fölemelte ökölbe szorított kezét:

– Halló! Meg ne üssön! Csak a kenyeremet keresem! Stubbs operatőr vagyok. Mindössze filmújságom, a »Világ szeme« számára szerettem volna fölvenni pár métert ebből a nászéjszakából!


Forrás: Hunyady Sándor – A vöröslámpás ház

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s