Gárdonyi Géza – Hogyan csinálódik a vers

 

 

Kivül meleg van. Belül hüvös van. A papa az aratóknál jár. A mama a konyhán foglalatoskodik.

Juliska egy félbemaradt hímzést varr tovább az ebédlőben.

Hogy mi okból kell annak a himzésnek éppen most varródnia, holott se névnap, se születésnap nem lesz a nyáron, annak kitalálására az én elmém csekély. Meglehet azért, mert ott van az ebédlőben Lajos diák is.

Lajos diák rokon. Bajos lenne kisütni: honnan. Nem is keresik, mert hátha az derülne ki, hogy nem rokon. Az pedig fölösleges lenne, mivelhogy Lajos diák jeles férfiu: verset is közölt már tőle a Csobáncz és Vidéke; jövőre pedig tanár lesz.

Lajos diák valami ócska könyvet talált. Azt olvasgatja.

Unalmas könyv lehet. Lajos diák föl-fölpillant belőle, és Juliskára vizsgálódik. Juliska hihetetlen gyorsasággal öltöget. Pedig unalmas lehet az a himzés is. Juliska fölpillant és Lajosra néz. (Ennek a Lajosnak éppen olyan bajusza lesz, mint Mátyás királynak. Mátyás királynak, – akárki nézze ott a falon, égnek álló hegyes a bajusza. De csókolni való király!)

– Kérdeznék valamit, – igy szakitja meg a csendet Juliska.

– Tessék, – feleli Lajos.

És a könyvet becsukja.

Juliska kémlő pillantást mér Lajosra. Azután egy határozott mozdulattal leül vele szemben az asztal mellé.

– Mondja meg nekem, – szól kipirulva, – hogyan kell verset csinálni?

– Semmi sem könnyebb annál, – feleli Lajos.

– Igazán?

– Szavamra mondom.

– Hát hogyan?

– Az ember elővesz egy darab papirost, meg egy czeruzát. Azután belégondolkozik a szivébe…

– És leirja.

– Leirja a szive gondolatát.

– Hát csináljunk egy verset! – mondja Juliska tapsolva.

– Csináljunk.

– Én irom.

– Én meg diktálom.

Juliska czeruzáért és papirosért fut. Maga elé teszi. Gyöngéden végigsimogatja a tenyerével.

Az asztalra könyökölnek és egymás szemébe néznek.

– Diktálhatok?

– Diktálhat.

– De úgy ahogy érzek?

– Ugy, ahogy érez.

– Mert verset irni másképp nem lehet.

– Leirom, ahogyan mondja.

– Hát írja:

Ébren vagyok? vagy álmodom…?
– Gondolkodom, gondolkodom:

– Ébren van Lajos, ébren – jegyzi meg Juliska, gyorsan irva a szavakat.

– Ébren? Szebb vagy, mint az álom,
Kis Juliskám, gyöngyvirágom!

– Ezt nekem mondja? – kérdi Juliska elpirultan.

– Természetesen, ha nincs kifogása ellene.

– Nincs, Lajos.

– Mert verset csak a pillanat hatása alatt lehet irni, és én igy mindig azt diktálom ami a pillanat hatása alatt felfakad a szivemből.

– Óh ez gyönyörü vers! Folytassa.

Lelkem drága gyöngyvirága.
Ülj le mellém a díványra.

– Igazán azt akarja?

– Bizony, a vers érdekében…

– A vers érdekében?

– Ha nem ül ide, akkor a vers félbeszakad.

– Inkább odaülök.

A diványra szökken. Térdére helyezi a papirost, és várakozó tekintettel néz Lajosra.

– Igy, igy nézz rám kék szemeddel;
– Mennyországos kék egemmel!
Hadd fogjam meg a kezedet…

– Akkor mivel irjak?

– Azután irja. Most csak nyujtsa a kezét, hogy a verset ki tudjam egésziteni.

– Itt van.

Lajos csakugyan megcsókolja a kis kezet.

Juliska zavartan néz rá.

– Irja hát: Rácsókolom a lelkemet.

– Vagy ugy? Majd elfelejtem, hogy a verset irni is kell.

Lefirkantja a hiányzó sort, azután ragyogó szemmel néz Lajosra, várva a folytatást.

Lajos nekimelegedve, érzéssel mondja:

– Liliomszál! gyögyvirágszál!
Ha nekem egy csókot adnál…

– Reménylem, ezt nem komolyan mondja?

– A vers kivánja, Juliska.

– A vers kivánja?

– A vers.

– Igazán kivánja az a vers?

– A legkomolyabban.

– És anélkül nem lehet folytatni?

– Honnan vegyem hozzá az érzést?

– De furcsa ez a verscsinálás, Lajos!

– Azt hiszem, szép vers lesz.

– Igazán?

– A csók érdekes fordulat benne. Nem igaz?

– Még nem tudom.

– Hát…

Juliskát gyöngéden átölelve a szemébe néz.

Juliska lesüti a szemeit.

– Jaj, – igy rebeg, – nem szabad Lajos.

– Miért ne volna szabad?

– Meglátnak.

– Magunk vagyunk.

– Lát a jó Isten.

– Itt a pusztán, kánikulában?…

– Mindenütt jelen van.

– Hát akkor minek tanitotta az embert csókolni?

– Az igaz, Lajos.

– Hát…

Pillanatnyi csend. A szobában minden mozdulatlan. Mátyás király a padlás felé néz. A vén fali óra az árnyékban ballagdál.

– Az ablakon nem lát be valaki?

– Nem Juliska, csak a leánderek.

Juliska arcza odasimul a Lajos arczához.

– Elég, elég, valaki jön!

Felugrik a leány. A papirost magával ragadja.

– Nem jön senki. Maradjon édes Juliska.

A leánynak pipacs-piros arcza megfordul az ajtóban. Ujját az ajkára téve, ragyogó tekintettel susogja:

– Holnap folytatjuk… a verset.

Forrás: Gárdonyi Géza – A báró lelke; Tizenkét novella … (Magyar Elektronikus Könyvtár)