Közzétette:
A szerbek, mint arról már szó esett, a XV. században igen nagy számban érkeztek Magyarországra. Élükön a magyar királyok által kinevezett deszpoták álltak. A hódoltság idején, amikor a magyar lakosság Erdély és a Felvidék felé húzódott, újabb szerb tömegek telepedtek a magyarok által elhagyott vidékre. Ezek egy része a török végvárakban szolgáló un. martalóc volt, másokat a törökök telepítettek le, hogy mint ráják műveljék a földjeiket. Gazdasági erejüket tekintve kiemelkedtek közülük azok a kereskedők, akik elsősorban szarvasmarhák tömegeit hajtották török területről Bécs felé. Ezek telepei megtalálhatók voltak végig a dunai víziút mentén, föl Győrig, sőt Bécsig. Számuk a felszabadító harcok során ugyan megcsappant, de még mindig jelentős szerb tömegekkel kell számolnunk a XVII. század végén.
Az 1690-ben érkezett bevándorlók számát illetően a vélemények meglehetősen eltérőek. Egyesek 60-70 ezer, mások 200.000 lélekről beszélnek. A régebbi magyar történészek általában 30-40.000 családról tudnak. Az újonnan érkezettek első lendületükben ellepték Baranyát, Tolnát, Somogy egyes részeit, s a Duna mentét, föl Szentendréig. Később, amikor a bécsi hatóságok 1702-1703-ban megszervezték a Tisza-Marosi határőrvidéket, jelentős részüket ide telepítették, s a Dunántúlon, úgy tűnik, jobbára azok maradtak, akik már a török időkben is ott éltek.
Szentendre főtere a Blagovestenszka templommal
Bár az újonnan betelepedett szerbek száma kisebb volt – sőt, valószínűleg lényegesen kisebb, mint a török időkből itt maradottaké, gondoljunk csak Bánátra, Bácskára, a Szerémségre, Szlavóniára, Baranyára – mégis jogos “nagy bevándorlásról” beszélni. Egyrészt mert egyetlen hullámban érkezett egy hatalmas tömeg, másrészt mert a pátriárkával az élen Magyarországra került annak az egyházi szervezetnek a központja, amely a szerb államiság megszüntével a népet összefogó politikai erő is volt. Ennek, valamint a Lipót császártól és utódaitól kapott privilégiumoknak, s nem utolsósorban a határőrvidék kialakításának köszönhetően, a szerbek újra önálló politikai tényezőként jelentek meg Magyarországon.
Arsenije Čarnojević pátriárka és a vele érkezettek úgy gondolták, hogy magyarországi tartózkodásuk csak ideiglenes, s az osztrákok segítségével nemsokára kiűzhetik a törököket hazájukból és visszatérhetnek szülőföldjükre. Az Ausztria és Törökország között 1699-ben megkötött karlócai béke azonban megpecsételte sorsukat. Belátták, hogy tartós tartózkodásra kell berendezkedniük, s ha fenn akarnak maradni, úgy önálló nemzettestként beépülniük az ország társadalmába.
A magyarországi szerbek viszonylagos önállóságának megőrzését, s ugyanakkor társadalmi integrálódásukat, az egyházi autonómia mellett a karlócai békekötést követően létrehozott Szávai, Al-Dunai és Tisza-Marosi határőrvidék státusa is segítette. A határőrvidék lakossága ugyanis nem került a megyék joghatósága alá, mentesült a földesúri, állami és egyházi adóktól, cserébe viszont bármikor mozgósítható volt, nemcsak a török ellen, hanem a birodalom bármely ellenségével szemben. A határőrök a maguk területén vámmentességet élveztek, ami a szerb kereskedőréteg megerősödéséhez vezetett.
Amikor az 1718-ban megkötött pozsareváci béke után Magyarország utolsó részei is felszabadultak, bécsi irányítás alatt megszervezték a Temesi bánságot, amelyre szintén nem terjedt ki a magyar birtokosok hatásköre.
Természetesen nem minden szerb kapta meg a határőr státust, de a szerbek privilégiumaikra való hivatkozással ellenálltak a jobbágysorba történő süllyesztésükre tett kísérleteknek. Ez ellentétekhez, sőt összeütközésekhez vezetett a magyar birtokos nemesség és a szerbek között. Egy ilyen felkelésről tudunk például Baranyában, közvetlenül a Rákóczi szabadságharcot megelőző egy-két évben.
A Rákóczi szabadságharc dilemma elé állította a szerbeket. Eleinte úgy látszott, hogy Rákócziéknak sikerül maguk mellé állítani a szerb tömegeket, a megegyezési kísérletek azonban kudarcba fulladtak. A szerbek vezetői jól érezték, hogy a kuruc mozgalom idővel inkább nemesi mint népi jelleget öltött, márpedig a szerb privilégiumok, különösen a határőrvidék kivonása a vármegyék fennhatósága alól, sértették a magyar nemesség érdekeit. Ez is oka volt annak, hogy a szerbek – elsősorban a határőrök – túlnyomó többségükben a császár oldalán kötelezték el magukat.
Amikor az új udvari birtokos nemesség igyekezett minél nagyobb hasznot húzni a törököktől visszafoglalt területeken, érdekei mind inkább egybeestek a régi magyar nemesség érdekeivel, s most már együtt intéztek támadásokat a szerb autonómia és a szerb parasztság kiváltságai ellen. Ennek eredményeként az 1740-es években elkezdődött a határőr kerületek átszervezése, 1750-51-ben pedig megszüntették a Tisza-Marosi határőrvidéket. Ezt követően az ott élő szerbek egy jelentős része kivándorolt Oroszországba, ahol Ukrajna délkeleti részén, két területen – Novaja Szerbija és Szlaveno-Szerbija – telepítették le őket, s az orosz hadsereg önálló egységeit alkották.
A XVIII. század közepe táján elkezdődött a törököktől visszafoglalt területek mind intenzívebb kihasználása, az elvadult földek feltörése, a mocsarak lecsapolása, ami a század második felében tovább fokozódott. E munkák miatt az addig szinte kizárólag szerbek lakta dél-magyarországi részekre németeket, magyarokat és más nemzetiségűeket telepítettek be, így ezek a területek vegyes nemzetiségűekké váltak.
A magyarországi szerbek életében jelentős változást hozott a polgárság fokozatos megerősödése. Ez a polgárság egyre inkább beleszólást követelt a politikai és kulturális életbe, s az egyház lassan kénytelen volt engedni korábbi egyeduralmából. Ez különösen az 1790 évi temesvári kongresszuson jut kifejezésre, ahol a politikai jogok mellett kifejezetten polgári szabadságjogokat is követeltek. Mindez összefügg a felvilágosodás, azon belül a jozefinizmus eszméinek terjedésével a szerbek körében. Ez az önmagában pozitív folyamat belső ellentétekhez vezetett, amit a kormányzat arra használt föl, hogy centralizációs politikája érdekében tovább korlátozza a szerbek autonómiáját. Egy 1770 évi rendelettel („regulamentum”) megszüntették a metropolita világi hatalmát, s a privilégiumokat fokozatosan az egyházi kérdésekre korlátozták. A folyamat a század végére fejeződött be, amikor már csak a határőrvidék lakossága maradt kivételes helyzetben, míg a többi területen a szerb önkormányzat kizárólag egyházi-iskolai jellegű lett.
Az 1789-1790. évi osztrák-török háborúban a magyarországi szerbek, elsősorban a határőrök, jelentős szerepet játszottak, s magában Szerbiában is felkelés tört ki. Az osztrákok és a felkelők elfoglalták Belgrádot és egy sor másik várost, de II. József halála és a külpolitikai helyzet miatt Ausztria békekötésre kényszerült, amelynek értelmében megmaradtak a korábbi határok. Szerbia továbbra is török uralom alatt maradt.
Forrás: Stepanović Predrag – ELTE BTK Szláv és Balti filológiai Intézet
Lighthouse 