Igor Stravinsky

Igor Stravinsky

Közzétette:

 

 

Igor Fjodorovics Sztravinszkij (1882—1971)

Szentpéterváron született, és Szergej Gyagilev felkérésére írott balettzenéivel lett híres. Mindhármat Párizsban mutatták be, a harmadik, a Tavaszi áldozat, új korszakot nyitott a zenetörténetben. Pályája közepén visszakanyarodott a klasszikus hagyományokhoz, a végén a Webern-féle szeriális zene foglalkoztatta.

Igor Stravinsky

Igor Stravinsky (oroszosan: Igor Fjodorovics Sztravinszkij Oranienbaum, 1882. június 17. – New York, 1971. április 6.) orosz-francia-amerikai zeneszerző, akit sokan a 20. század egyik legnagyobb hatású zeneszerzőjének tartanak. |Igor Stravinsky egy levelezőlapon 1910-ből

Az alábbiakban a zeneszerzővel kapcsolatos anekdotákat, visszaemlékezéseket olvashatnak.

Az ifjú Stravinsky elvitte egyik kompozícióját Rimszkij-Korszakovhoz.

Uram, ez undorító – mondta a tanára. – Hatvanéves kora előtt senki sem írhat ekkora badarságot.

Rimszkij-Korszakov egész nap rosszkedvű volt, és a vacsoránál így szólt a feleségéhez:

Micsoda jellegtelen alakokat tanítok! Egyik se képes olyan szörnyűségre, mint amilyet Igor hozott nekem reggel.

A róka bemutatója (1922) utáni fogadáson Proust odalépett Stravinskyhez, és megkérdezte:

Szereti Beethovent?

Ki nem állhatom – mondta Stravinsky.

És a kései vonósnégyesek?

A legrosszabb művei. Később így magyarázta a dolgot:

Szívesen osztoztam volna Beethoven iránti lelkesedésében, ha ez nem lett volna olyan divatos az akkori értelmiségiek körében.

Talán furcsa, de sose láttam a balettot. A bemutató napján egyedül a kottát néztem, és pontosan azt a tempót vezényeltem, amelyet Igor adott nekem, és amelyet, mondhatom, örökre megjegyeztem. Mint tudja, a fogadtatás botrányos volt. Az új Champs-Elysées Színház zsúfolásig megtelt, és a közönség a leghevesebben elutasította a darabot…

Végül kihívták a rendfenntartókat. Hallva, hogy mekkora a felfordulás mögöttem, minden erőmmel azon voltam, hogy összetartsam a zenekart, hátha alábbhagy a lárma. Sikerült, és pontosan úgy játszottuk végig a darabot, ahogy az üres színház csendjében bepróbáltuk. Még ötször adtuk elő, mindannyiszor ugyanúgy fogadta a közönség…

Néhányszor Londonban is előadtuk a Tavaszi áldozatot. Ott kifinomultabb közönsége lehet a zenének és a balettnak, mert nagyon illedelmesen fogadták. Aztán – ahogy mondani szokás – a polcra került.

Egy évvel később azt javasoltam Stravinskynek, tűzzük műsorra koncerten. Ugyan nem láttam a balettot, de szentül hittem, hogy a tiltakozás fele az újszerű koreográfiának szólt. Stravinsky beleegyezett, és telt ház előtt előadtuk. Mindenki jelen volt, aki Párizs zenei életében számított. Anyámnak páholya volt, és Camille Saint-Saäns ült mellette. Utána elmondta, hogy a nagy francia zeneszerző nem csinált egyebet, mint ezt hajtogatta:

Hiszen ez őrült! Ez őrült!

Egyre dühösebb lett, azt hiszem rám éppúgy, mint Stravinskyre, és a végén dúltan távozott. Viszont a bemutatón is játszó muzsikusok véleménye változott. Többen azt mondták: „Ez a zene megérett.”

Pierre Monteaux (1876—1964), karmester

1922-ben meglátogatta őt a Szovjetunióból az anyja, és nem vett tudomást fia nyugati hírnevéről. Heves vitájuk során – amely George Antheil jelenlétében zajlott – Stravinsky majdnem elsírta magát, amikor az anyja megszidta, amiért nem úgy komponál, mint Szkrjabin. Stravinsky azt felelte, utálja Szkrjabint.

Ejnye, ejnye Igor – mondta a mama. – Te semmit sem változtál. Mindig nehezen viselted, ha valaki jobb nálad.

Szombat volt, átellenben aznap tartotta leghosszabb és leghangosabb próbáját az Orosz Kórus. És egy fortissimo csúcsán mindannyiszor megálltak, mert – valószínű a kotta hibájából – a szopránok ugyanazt a hibát követték el: csak fél hanggal mentek feljebb egész helyett.

Stravinsky a Zsoltárszimfónia befejezéséről panaszkodott:

Sehogy sem akar összejönni. Akárhányszor úgy érzem, megvan a megoldás, rájövök, hogy nem megfelelő, és könyörtelenül kiradírozom.

Egyszer csak megjelent a szobámban, és a vállamra tette a kezét.

Honnan jön ez a zene?

Figyelje csak Igor Fjodorovics – mondtam. – Az utóbbi negyedórában sokszor mentek neki ennek a résznek, de a harmadik visszatérésnél a szopránok mindig ugyanazt a hibát követik el, és…

Itt csendre intett, és megkért, hadd hallgassa őket.

Látja, itt jön megint a hiba.

De Stravinsky fülig elmosolyodott, és odasúgta nekem:

De hiszen ez gyönyörű! Pontosan erre van szükségem. – És visszarohant a szobájába. Fél tizenkettőkor újra bejött hozzám, és vidáman így szólt:

Nika, menjünk ünnepelni. Vodka lesz és kaviár. Megvan a befejezés!

Nicolas Nabokov (1903—1978), orosz származású zeneszerző

Nagy megkönnyebbülésében, hogy megkapta a bevándorlási engedélyt, Stravinsky kereste a módját, hogyan fejezhetné ki legjobban háláját: újrahangszerelte a Csillagos, sávos lobogó-t, és „az amerikai népnek” ajánlotta. Tudta, hogy az Egyesült Államok törvényei tiltják (és száz dollárig terjedő pénzbírsággal büntethetik) a nemzeti himnusz legapróbb megváltoztatását is, de jellegtelennek tartotta az eredeti (Damrosch-féle) változatot. Az új verzió egyik első előadása után, amely 1944. január 13-án zajlott le a Massachusetts állambeli Cambridge-ben a hallgatóság panaszt tett a bostoni rendőrfőkapitánynál. A következő koncertre két nappal később – készen arra, hogy bűnvádi eljárást indítanak Stravinsky ellen – kivonult egy hatfős „rohamosztag”.

Ha most is másképp játssza a pasas, nyakon csípjük – mondta a kapitányuk.

Stravinsky, akit figyelmeztettek a veszélyre, minden hangra vigyázva, a hivatalos változatot vezényelte el. A rendőrök nem várták meg a hangverseny végét.

Első hollywoodi évében állandó pénzszűkében volt. Korábbi műveit, melyeket még a cári Oroszországban jegyeztek be, nem védte szerzői jog, így nem hoztak neki bevételt. A két háború között írott műveit ritkán tűzték műsorra. Egyszer aztán Louis B. Mayert meggyőzték, adjon neki munkát.

Hallom, maga a világ legnagyobb zeneszerzője – mondta Mayer, és Stravinsky rábólintott. – Ez pedig itt a világ legnagyobb filmgyára – tette hozzá, és Stravinsky ismét bólintott.

Hogy igazolja szavait, Mayer bemutatta neki, hogyan működnek a hatalmas íróasztalán helyet foglaló műszaki csodák.

Mennyit kér egy kompozíciójáért? – kérdezte végül.

Milyen hosszú kellene? – kérdezte Stravinsky.

Mondjuk, negyvenöt perc.

Stravinsky fejben utánaszámolt, mennyi munkája fekszik a Petruská-ban és a Tavaszi áldozat-ban, és azt mondta:

Huszonötezer dollárt.

Az nagyon sok pénz, Mr. Stravinsky – mondta Mayer. – Sokkal több, mint amennyit fizetni szoktunk. De mivel maga a világ legnagyobb zeneszerzője, megkapja. És mondja, én mikor kapom meg a kottát?

Úgy egy év múlva.

Mayer hitetlenkedve meredt rá. Aztán csak annyit mondott:

Volt szerencsém, Mr. Stravinsky.

Billy Rose zenét rendelt Stravinskytől egy New York-i revühöz, amelyet 1945-ben mutattak be. Még aznap táviratozott a zeneszerzőnek:

ZENEJE NAGY SIKER STOP MEG NAGYOBB LENNE, HA MEGENGEDNE ROBERT RUSSEL BENNETTNEK, HOGY KICSIT HANGSZERELJE STOP BENNETT MAR COLE PORTER SZERZEMENYEKET IS ATIRT ZENEKARRA”

Stravinsky ezt válaszolta:

BEEREM A NAGY SIKERREL”

[Az 1952. évi Holland Fesztivál nyitóelőadásán] Stravinskyt bemutatták Julianna királynőnek. A zeneszerző különféle okokból megátalkodott hangulatban volt. A királynő, aki nagyon keveset tudott a zenéről, de a lehető legbarátságosabb akart lenni, azt mondta neki, hogy nagy csodálója. Stravinsky megkérdezte:

Melyik művemet kedveli leginkább?

A királynő zavarba jött. Végtelen hosszú csönd állott be. Stravinsky egymás után ajánlotta fel olyan művei címét, melyekről még a Stravinsky-szakértők se tudták volna megmondani, hogy ő a szerzőjük. Ha az uralkodónő némelyikre igent mond, bolondot csinál magából. Stravinsky mögött álltam, és mindegyik darabnál hevesen megráztam a fejem. A királynő így sóhajtott:

Azt hiszem, nem ismerem ezt a művét.

És ezt? – erősködött Stravinsky, és megnevezett egy másikat.

Én ismét megráztam a fejem, és azon gondolkodtam, hogy öngyilkos leszek. Aztán azt mondta:

Petruska.

Végre bólintani tudtam.

Ez az – mondta a királynő.

A beszélgetés hamar véget ért. Sietve távoztunk, és Stravinsky szégyentelenül vihogott mellettem.

Peter Diamand )1913—1998), a Holland Fesztivál egykori művészeti igazgatója

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (310-316. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s