Közzétette:
Kosztolányi e bűbájos, prózában-versben írt kötetében megszólaltja a természet megannyi szereplőjét: virágokat, fákat, madarakat, állatokat, gyümölcsöket, drágaköveket. Utánozhatatlan stílusával, nyelvművészetével, fanyar humorával ad egyéni karaktert a természet szereplőinek, ugyanakkor harmonikus egységbe foglalja az embert körülvevő élő és élettelen világot.
Speyeria diana
SZŐLŐ-SZENDER.
– Ember, aki folyton habzsolsz, üzleteket hajszolsz, pénzt gyüjtesz, ne essél kétségbe. Van lélek és lélekvándorlás. Majdan föltámadsz, megfinomodsz ivadékaidban, s azok nemesebbek, tökéletesebbek lesznek náladnál. Tekints reám. Egykor én is ronda, zabáló hernyó voltam, aztán bebáboztam, egyszerre kiröppentem hajnalszin köntösömben. Egész életemben mindössze egy harmatcsöppet ittam meg egy korty mézet. A hernyó-pokol, báb-purgatórium után következik a pillangó-mennyország. Most repülő lélek vagyok. Angyal.
– Zöld lepkefogóval, borszeszhalállal várnak a kis gyilkosok, a gyermekek. De amikor éjszaka fölgombostüznek gyüjteményükbe, rájuk meredek a szárnyamon lévő két szememmel. Ez azt mondja: látok! Ez azt mondja: ne ölj!
– Mi libegő-fehérek, nyugtalan-tétovák, akik tizével-huszával szálldosunk a levegőben, egy kéziratpapir darabkái vagyunk. Élt valaha egy költő. Az irt egy remekmüvet, oly élő-tökéleteset, amilyen még sohase termett. De utolsó pillanatban széttépte, a szélbe szórta. Azóta röpködünk, mint könnyü, eleven papirfoszlányok. Az élet lüktet bennünk. Ezért nem tudunk megpihenni, veszteg maradni, végkép lehullani.
– Hogy hová igyekszem ideges sietségemben? A kedvesedet keresem, a régi szeretődet. Végre át akarom neki adni üzenetedet. De hol van, merre találom? Szállok utána…
– Toromon vigyorgó koponya. Zúgásom a motor berregése. Mérgező bombákat vetek a virágos mezőkre. A halál légiójában teljesitek szolgálatot, mint hadipilóta.
– Kis kék szoknyámban lejtem szeszélyes táncomat. A zenét hozzá Puccini irta, a Pillangó kisasszony ismert szerzője.
– Jaj annak, aki tavasszal először engem vesz észre a varjutövisen. Az egész évben ilyen sápadt-hektikás lesz, mint én.
– Üzleti uton vagyok. Szücsárut keresek, lehetőleg naftalin nélkül. Szőrmét, boát, prémet sikerrel rágok. Házhoz megyek. Cim a kiadóhivatalban.
– Unom ezt a vacak életet. Bár volna egy gyertyaláng, hogy belé szállhatnék és megéghetnék, mint őseim tették. De manapság a lámpákat üvegburákkal veszik körül. Még meg se halhatok tisztességesen. Legfölebb egy agglegény konyakos poharába pottyanok, aki éjfél után a kávéház tornácán iszik. Ölj meg te, gyujts meg te. Mért nem mersz hozzám nyulni? Talán a himporom akarod kimélni? Ugyan, drágám, ne gunyolj. Hol van már az én himporom.
– A madarak zenészek.
Én nem tudok dalolni, ámde nézek.
Ha szineket rakétáz a tenyészet,
ugyis megértem a dicső Egészet.
Fészek
nélkül csapongok igy a feslő
virágra, részeg,
bohém és néma festő.
Forrás: Kosztolányi Dezső – Zsivajgó természet (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Lighthouse 