Csiky Gergely

Csiky Gergely drámaíró, műfordító

Közzétette:

 

 

1880-ban, a budapesti Nemzeti Színházban bemutatták A proletárok című színjátékot, amely egyszerre váltott ki sokakból lelkesedést, sokakból felháborodást, vagyis: botrányos siker volt. A drámatörténet úgy tartja nyilván, hogy itt kezdődik a realista igényű magyar társadalmi dráma. Az általános irodalomtörténet számára pedig egészen Mikszáthig ezzel a keserűen mulatságos játékkal lép a legnagyobbat a kritikai realizmus felé a magyar irodalom. A dráma szerzőjét Csiky Gergelynek hívják. Ebben az időben harmincnyolc éves, tekintélyes hivatalokat ellátó római katolikus pap: teológiai professzor, szentszéki ügyész, legendásan művelt, elképesztően sok nyelven tudó férfi. Már eddig is volt néhány színpadi sikere. Az akkor éppen világszerte divatos újromantika stílusában írt eléggé súlytalan költői játékokat, amelyekben mégis lappangott mindig valami komolyabb, sőt bíráló jellegű mondanivaló is, mint amiket megszoktak az újromantikától. Akadémiai díjat is nyert ókori tárgyú drámája. Ez a Jóslat sokak szerint egyenest antiklerikális mondanivalót fejezett ki alig rejtő szimbolikával, ami eléggé feltűnő volt egy magas rangú papi szerzőtől. Egyházi felettesei kezdettől fogva sem tekintették jó szemmel a nagy képzettségű és emberfelettinek tetsző munkabírású teológus irodalmi tevékenységét. Azt még csak elnézték, hogy görög és latin klasszikusokat fordít (kitűnően!), de az újromantikáról igyekeztek lebeszélni, holott azt még csak nem is tudták, hogy ez a Csiky Gergely álnéven igen világi jellegű novellákat ír, néha verseket közöl mások neve alatt, és ha egyedül vagy kis társaságban van, akkor a Marseillaise-t meg a francia forradalom többi indulóját énekli, zongorán kísérve a saját, kellemes tenor énekhangját.

Csiky Gergely

Csíksomlyói Csiky Gergely (Pankota, 1842. december 8. – Budapest, 1891. november 19.) drámaíró, műfordító

Csiky már A proletárok bemutatója előtt is nehezen viselte az egyházi fegyelmet, még kevésbé az egyház szemléletét. Amikor betegségre hivatkozva félévi szabadságot kapott, öt hónapot töltött Párizsban, ahol csaknem minden este színházban volt, megismerte a korabeli francia irodalmi életet, megtanulta a divatos francia drámák technikáját. És nagy részben ott, Párizsban írta meg ezt az új drámát, amelyben nyoma sem volt már az újromantikának, de a régi romantikának sem. A proletárok mozgalmas cselekmény útján, mulatságos figurákkal, vígjátéki hatásokkal, de fanyar ízekkel mutatta be, hogy a nemesi világ már tehertétele Magyarországnak, a nemesek a nemzet testén élősködő, nemcsak fölösleges, de egyenest káros alakok, létük akadályozza az egészséges polgári fejlődést. Ezeknek a körében 1848 szent emléke is csak szélhámoskodásra jó. A játék hősnője egy sohasem élt szabadságvértanú álözvegye, aki egy hivatásától tisztességtelen üzelmei miatt eltiltott ügyvéddel és egy házasságszédelgő, lecsúszott nemesúrral igyekszik minél többet harácsolni a náluk semmivel sem jobb, léhűtő nemesi társadalomból. A játék ugyan a közönség igénye szerint végül is boldogan, illetve az ártatlan és ártalmatlan szerelmes ifjak boldog egymásra találásával végződik, de igen keserű szájízt hagy maga után. Merőben új hang volt ez minálunk. És nagyon meghökkentő abban a világban, amely a dzsentrik – vagyis a nagybirtok szolgálatában álló nemesek – fennhatósága alatt, az európai tempótól elmaradottan polgárosodott. Csikyvel végre megjelent a nemességtől függetlenedni akaró polgár kritikája. Ez magyarázza sikerét is, a kritika botránkozását is. Persze a sikert indokolja, hogy Csiky jól megtanulta a drámaírás mesterségét: érdekes, fordulatos, mulatságos és nagyon modernnek érzett színjátékokat tudott írni.

És amikor erre válaszul egyháza most már ráparancsolt, hogy hagyjon föl minden irodalommal, térjen vissza egyházi teendőihez, akkor hátat fordított az egész papi pályának, kilépett az egyházból (lutheránus vallásra tért át), megnősült – és az élő magyar irodalom egyik főszereplője lett. Tíz éve volt hátra. Összesen negyvenkilenc évet élt, fiatal kora óta szívbeteg, de sohase törődött betegségével, még szenvedélyes dohányos is volt, világéletében agyonterhelte magát munkával; végül is egyszer ebéd közben, kezében késsel és villával, megmerevedett: halott volt.

Az a körülbelül tíz év, amely A proletárok bemutatójától élete végéig eltelt, Katona József és Kisfaludy Károly évtizede óta a legnagyobb előrelépés a magyar dráma történetében, és még a közben születő Csiky-regényekről is elmondhatjuk, hogy előkészítik Mikszáthot. A dzsentrivilágnak az az elmarasztalása, amely azután nagyobb művészi erővel, szépségekkel teljesebben bontakozik ki Mikszáth életművében – indulatában és szándékában már Csikynél megjelent. És Mikszáth maga is dzsentri volt: belülről bírált. Csiky azonban polgár a nehezen polgárosodó nemesi világban. Családja ugyan nemességet szerzett az előbbi nemzedékek idején, de Csiky Gergely apja orvos volt (a szabadságharc honvédelmének egyik vezető orvosa), elődei mindkét részről kereskedők és iparosok. Ő kívülről nézte és ítélte meg a földesurak és a földjüket vesztett egykori földesurak életformáját és életmódját. Ő ábrázolja először nálunk, hogy ezek most már károsak a társadalomban. (A mi számunkra idegenül hangzik, hogy amikor “proletárt” mond – ezt nem a mai értelemben, hanem a szó ókori latin értelmében használja, és az ókorban ez a szó a társadalom terhére élősködőket jelentette; ma helyesebb is a híres színjátékot Ingyenélők címen játszani, mert a mi számunkra A proletárok cím megtévesztő.) Ő ismeri fel a “cifra nyomorúság”-ot, vagyis hogy a társadalom költségesebb életet vár el kiszolgálóitól, mint amennyi lehetőséget ad nekik. Ezzel lesz Csiky a tisztviselők eladósodásának, elnyomorodásának színpadi krónikása. Kíméletlen erővel ábrázolja, hogy a nemesi osztály, ha nem tud lépést tartani a polgári fejlődéssel, menthetetlenül elszegényedik, és ezt a folyamatot maga segíti elő esztelen életformájával. Buborékok című, egyik legjobb színjátékában és Sysiphus munkája című kitűnő kisregényében ábrázolja legkövetkezetesebben ezt a folyamatot.

De legkomorabb tragédiájában, A vasemberben azt is bemutatja, hogy ha egy öntudatos polgár szembe akar fordulni a nemesi erőkkel, a mi körülményeink között belebukik.

Csiky tehát tisztábban látott irodalmunkban, mint a kiegyezéstől kezdve – egészen Mikszáthig – bárki. De ő maga sem volt megalkuvás nélküli író. Nem bánta, mit mond az egyház, nem törődött a hivatalos véleményekkel, még a kritika se nagyon érdekelte, de áhította a sikert: a közönség lelkesedését. Ezért általában úgy mutatta be a valóságos problémákat, hogy az utolsó felvonásban minden rendbe jön. Úgy akart bírálni, hogy ne zavarja meg polgári nézőközönségének lelki nyugalmát.

Ez a polgári közönség pedig maga is úgy élt, hogy igyekezett kiegyezni a nemesi világgal. A polgárok java része arról ábrándozott, hogy dzsentri módra élhessen. Csiky ezt a vágyódást is kigúnyolta, de úgy, hogy ne fájjon. És ha egy drámája mégis túlságosan elevenbe talált, és a közönség fanyalgott, akkor a szerző gyorsan írt egy új drámát, amely kikényszerítette a tapsot. Túl gyorsan tudott írni, a felületi sikerért hajlandó volt felületesen is írni. Van is valami elsietettség a legtöbb művében. Stílusa jellegtelen, szabatos, jól gördülő, jól mondható, de színtelen nyelvezetű. Túl sokat is dolgozott: negyvennél több dráma, ennél is több drámafordítás, tucatszámra egyéb fordítás, közben-közben egy-egy érdekes, izgalmas regény – s mindennek java része a végső tíz év alatt. Pedig közben a Színiakadémia tanára volt, a Nemzeti Színház dramaturgja, a Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság funkcionáriusa, aki arra is ráért, hogy kávéházakban vagy éppen kültelki lebujokban nézelődjék, melyik figurából lehetne színpadi alakot formálni. Különös keveréke a lényeg meglátásának és a felületességnek, a művészi realistának és a hatásvadászónak. Túl törpe korban élt, s nem tudott eléggé fölébe nőni, osztozott kora hibáiban, de úgy, hogy észrevette a hibákat és a törpeségeket. A törpe kor viszonylagos óriása volt. Drámatörténetünkben pedig fordulópontot jelent; vele kezdődik az új magyar színjáték, közvetlen vagy közvetett hatása azóta is kimutatható minden drámaíró nemzedékünkön. Színjátékai ma is újra meg újra felújított darabjai színházaink műsorának.


Forrás: Hegedűs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s