Az atombomba atyja

 

 

J. Robert Oppenheimernek, a kiváló fizikusnak, tudóstársai rátermett irányítójának is nagy része volt az amerikaiak II. világháborús győzelmében. Ám magánéletéről olyan titkolt részletek derültek ki, amelyek miatt később hazaárulással vádolták, és eltávolították a kormány szolgálatából.

Kora reggel megszólaltak a szirénák, de nemsokára lefújták a légiriadót. Hirosimában a szokásos reggeli nyüzsgéssel megindult az élet. A nap sugarai arany fénnyel vonták be a város nevezetes fűzfáinak karcsú, zöld ágait. A munkába siető üzletemberek, az iskolába igyekvő gyerekek, a napi teendőiket intéző háziasszonyok 1945 augusztusára megannyi bombatámadás után már tudták, hogy a szép lassan apró ponttá zsugorodó két-három amerikai B-29-es bombázó nem jelent veszélyt. Komoly támadástól akkor kellene tartani, ha repülők rajától sötétlene az ég. Egy szerencsés túlélő így idézi fel a történteket: – Hirtelen vakító fény cikázott át az égen… a bőrömet izzó forróság perzselte… először halálos csend volt… majd egy hatalmas robaj rázta meg a levegőt, mintha távoli mennydörgés lett volna – Helyi idő szerint reggel 8 óra 14 perckor az Enola Gay bombázó kioldotta egyetlen bombáját, a Kisfiú-t, majd éles kanyart vett és elrepült. Percek múlva felrobbant az atombomba, fehéren izzó fénnyel árasztotta el az eget, s vad szelet korbácsolt. A 400 méter átmérőjű tűzgömbből gomba formájú felhő növekedett s emelkedett 9 ezer méteres magasságig. Iszonyatos volt a hőség, talán 3 ezer Celsius fok is lehetett, és katlanában emberek ezrei váltak izzó szénné. Néhány ezren még éltek egy-két másodpercig, de aztán a törmelékek záporában vagy az összeomló épületek alatt lelték halálukat. Voltak, akik rémületükben a folyóba vetették magukat, de addigra már ott is forrpontra hevült a víz. Az örvénylő hőségben vagy 200 ezer ember lelte halálát, csaknem fele azoknak, akik aznap a városban tartózkodtak. Mintegy 60 ezerre volt tehető a bombatámadásban megsemmisült épületek száma. Az elszórtan fellobbanó tüzek lángba borították a romba dőlt várost, a sugárfertőzés pedig megkezdte alattomos munkáját, s nyomában megjelent a lassan ölő halál.

 

Little boy

A Little Boy modellje (1960)

A döbbent világ azon a napon, 1945. augusztus 6-án tudta meg, hogy az emberiségnek sikerült felszabadítania az atommagban feszülő erőt, és így minden addiginál pusztítóbb fegyvert hívott életre. A korszakos jelentőségű robbantás napjáig csak néhány magas beosztású katonai és politikai vezető tudott arról, hogy valami készül. Kutatók és mérnökök egy csoportja éveken át, a határidő szorításában dolgozott „a végítélet fegyverén”. Céljukat szinte az utolsó percben érték el, s hogy elérték, az nagyrészt az akkor mindössze 41 éves fizikus, J. Robert Oppenheimer tudásán és szervezőkészségén alapult.

Egy rendkívüli elme

Oppenheimer szülei német származású, tehetős New York-i zsidók voltak. A gyermek jó képességei könnyen kibontakozhattak, mert a családban szerették a zenét, és élénk szellemi életet éltek. Robert 1922-ben iratkozott be a Harvard Egyetemre, s már három év alatt summa cum laude diplomát szerzett kémiából. A nagy reményekre jogosító fiatalember néhány éven belül több európai városban is megfordult, s bekapcsolódott az élvonalbeli fizikusok munkájába, akik az új keletű elméletek fényében tanulmányozták az atom tulajdonságait. Egy évvel azután, hogy elvégezte az egyetemet, Oppenheimer tanulmányt tett közzé, amelyből kitűnt, mennyire járatos az új kutatási eredményekben. Neves kollégájával, Max Bornnal együtt kifejlesztett egy módszert, amely azóta „Born-Oppenheimer módszer” néven ismeretes, és alapvető részévé vált a kvantumelméletnek. 1927-ben megírta nagy feltűnést keltő doktori értekezését, amellyel nemzetközi hírnevét megalapozta.

 

J.R. Oppenheimer (Los Alamos)

Robert Oppenheimer (Los Alamos)

Fizika, szerelem és baloldaliság

1929-ben a nagy jövő előtt álló Oppenheimerért több egyetem is versengett, s ő két helyen vállalt állást. Tavasszal a pasadenai Kaliforniai Műegyetemen tanított, ősszel és télen pedig Berkeleyben, a Kaliforniai Egyetemen, ahol elsőként adott elő kvantummechanikát. Időbe tellett, míg az elméleti beállítottságú tudósnak sikerült előadásait egyetemi hallgatóságának színvonalához igazítania.

1936-ban beleszeretett Jean Tatlockba. Szenvedélyes idealizmusa vezérelte a kommunista pártba a nyugtalan, melankóliára hajlamos lányt. Viharos szerelmükkel egy időben nyugtalanító események zajlottak a világban; az Egyesült Államokat súlyos gazdasági válság rázta meg, Nyugat-Európát pedig a diktátorok: Hitler, Mussolini és Franco tartották rettegésben. Mint sok más értelmiségi, Oppenheimer is a baloldali eszmékben igyekezett meglelni a megoldást, de öccsével, sógornőjével és számos barátjával ellentétben ő maga soha nem lépett be a kommunista pártba.

Politikai érdeklődése – akárcsak az, hogy megtanult szanszkritül olvasni – lankadatlan tudásvágyából, az eszmék és ismeretek iránti olthatatlan kíváncsiságából fakadt. Mélységesen aggasztotta a Németországban és Spanyolországban dúló antiszemitizmus. Évi 15 ezer dolláros jövedelméből minden évben ezer dollárt adományozott a kommunizmus eszméihez közel álló ügyek támogatására. Később azonban szakított Jean Tatlockkal, s a lány baloldali beállítottságú barátaitól szintén eltávolodott, mert megismerkedett Kitty Harrisonnal, akit 1940-ben feleségül vett.

A náci veszély

1939-ben az Egyesült Államok értesült róla, hogy a világháborúra készülő hitleri Németországban felfedezték az atomhasadás jelenségét. Oppenheimer és tudóstársai nyomban gyanították, hogy a németországi kísérletek célja az irányított láncreakció megvalósítása, s ezzel a hagyományos robbanóanyagoknál mérhetetlenül pusztítóbb bomba előállítása. Egy azóta nevezetessé lett levélben a tudósok figyelmeztették a veszélyre Franklin D. Roosevelt elnököt, s ügyüknek megnyerték a kor egyik lángelméjét, a náci uralom elől az Egyesült Államokba menekült Albert Einsteint.

Az elnök a levél ösztönzésére, szigorú titoktartás mellett több kutatási tervhez is anyagi támogatást biztosított, melyek egy új fegyver kifejlesztését tűzték ki célul. Az Egyesült Államok számos intézetében munkához kezdtek az amerikai kutatók: a sors iróniája, hogy éppen azok a német, olasz és magyar emigráns tudósok szegődtek munkatársukul, akiket a nácizmus rohamos térhódítása kényszerített hazájuk elhagyására. Bizonyos egyetemi kutatócsoportok egy nukleáris reaktor építésének lehetőségét vizsgálták, mások a láncreakcióban rejtőző energia felszabadításához szükséges uránizotópok előállításával kísérleteztek. Az elméleti problémákhoz vonzódó Oppenheimert csak 1942 elején kérték fel, hogy hangolja össze a külön-külön tevékenykedő kutatócsoportok működését.

Tékozló őrültek”

Az Egyesült Államok hadseregének szigorúan titkos atomfegyver-programja a Manhattan-terv fedőnevet kapta. Vezetőjéül a 46 éves Leslie R. Groves ezredest nevezték ki. A jól megtermett, nyers modorú hivatásos katona a kutatásban részt vevő tudósokat rögtön „tékozló őrültek gyülekezetének” nevezte, ám Oppenheimerben felfedezett egy addig kihasználatlan képességet – azt, hogy képes összefogni feszített tempóban dolgozó, egymással állandóan vitatkozó kollégáinak tevékenységét. Oppenheimer javaslatára elhatározták, hogy felépítenek egy laboratóriumot, ahol az összes érintett kutató együtt dolgozik. A választás Új-Mexikó állam egy eldugott kisvárosára, Los Alamosra esett. Oppenheimer jól ismerte ezt a vidéket, ugyanis farmja volt a közelben. 1943 márciusára a kiszemelt fiúkollégiumot szigorúan őrzött titkos intézménnyé alakították át, s Oppenheimert nevezték ki tudományos igazgatónak.

Oppenheimer nagyon fontosnak tartotta, hogy a külvilágtól elzárt tudósok, akik csak rendkívüli esetben hagyhatták el az intézetet, folyamatosan megosszák egymással kísérleti eredményeiket. A kísérletek bámulatos gyorsasággal haladtak, mert Oppenheimernek sikerült megteremtenie a bizalom és kölcsönös megbecsülés légkörét. Kíméletlenül hajszolta önmagát, hogy kézben tartsa a bonyolult kutatás minden szálát, s ennek magánélete látta a kárát. Felesége gyűlölte ezt a bezártságot, az ivásban keresett menedéket, elhanyagolta két gyermeküket. A Los Alamos-i tudósok között sokan dicsekedhettek Nobel-díjjal, és sokan voltak, akik később elnyerték ezt a kitüntetést; többségükről el lehetett mondani, hogy igencsak erős egyéniség, de valamennyien fölnéztek Oppenheimerre, és tisztelték benne az odaadó, diplomáciai érzékkel is megáldott vezetőt. Legtöbb kutatótársa egyetértett abban, hogy Oppenheimernek oroszlánrésze volt a Manhattan-terv sikerében.

1944. december 30-án az akkor már tábornokká kinevezett Groves bejelentette: az időközben 2 milliárd dollárt felemésztett kutatás eredményeként a következő év augusztusára elkészül a működőképes bomba. 1945 májusában azonban Németország kapitulált, s ekkor több Los Alamos-i kutatóban is felmerült a kérdés: egyáltalán be kell-e vetni az atombombát.? Hiszen elképzelhető, hogy Japán hamarosan feltétel nélkül megadja magát. Vajon helyesen dönt-e az Egyesült Államok, ha most a világon elsőként alkalmazza ezt az iszonyú fegyvert? Roosevelt halála után az új elnök, Harry S. Truman kinevezett egy bizottságot, amelynek Oppenheimer is tagja volt. A bizottság azt a feladatot kapta, hogy vizsgálja meg az atomrobbantás lehetséges következményeit. A szakértők azt javasolták – s döntésükkel Oppenheimer is egyet értett –, hogy az első atombombát minden előzetes figyelmeztetés nélkül dobják le valamelyik fontos japán katonai célpontra.

Világok elpusztítója”

Mindezek az aggályok persze fölöslegesek lettek volna, ha a bomba nem működik. Ám 1945. július 16-án végrehajtották a rég várt kísérletet a világ első atomfegyverével, mégpedig Új-Mexikóban, az Alamogordo-támaszponttól mintegy 80 kilométernyire. A tömzsi és gömbölyded kísérleti bombát, a „Kövér Embert” a sivatagban felállított acéltoronyhoz erősítették, és hajnali 5 óra 30 perckor távirányítással felrobbantották. A moraj messzire elhallatszott, amikor a roppant méretű, zöld, ibolya- és narancsszínben játszó tűzgömb föllobbant, és tűzbe borított egy mérföldnyi nagyságú területet. A láncreakciótól megremegett a föld, az acéltorony szinte nyomtalanul eltűnt. A fehér füstoszlop az ég felé tört, szétterjedt, és a felszín felett 11 kilométernyi magasságban gomba alakot öltött.

 

Trinity-test

Oppenheimer és Groves tábornok a kísérleti robbantás helyszínén még a maradékát is alig találta meg annak a több tonnás acéltoronynak, amelyre a bombát eredetileg felerősítették.

A robbantás helyszínének közelében tartózkodó tudósokat és katonai megfigyelőket először megdöbbentette, majd felvillanyozta az első, emberkéz előidézte atomrobbantás. Többen az igazgató köré sereglettek, és lelkes szavakkal gratuláltak neki. Ám Oppenheimerben felidéződött a szanszkrit Bhagavad-Gítá-eposz egyik mondata: „A halál lettem, világok elpusztítója”. Ettől kezdve egész életén át viaskodott benne a tudományos siker fölötti elégedettség és a következmények miatti mély felelősségérzet.

Két skorpió egy üvegben

 

Gombafelhő Hirosima és Nagasaki felett

Gombafelhő Hirosima (balra) és Nagaszaki (jobbra) felett (Wikipédia)

Három nappal azután, hogy a „Kisfiú”-t ledobták Hirosimára, az eredeti kísérleti bomba, a „Kövér Ember” ikertestvére lángba borította Nagaszakit. Augusztus 15-én Japán feltétel nélkül megadta magát; elszántságát megtörte a szörnyű pusztításra képes új fegyver. Az atombombára Amerikában úgy tekintettek, mint az Egyesült Államok legnagyobb II. világháborús fegyvertényére, amely fölöslegessé tette a Japán elleni inváziót, s ezzel alighanem amerikai katonák millióinak életét mentette meg. De máris voltak kétkedők, sőt maga Oppenheimer is már a hirosimai támadás után két hónappal így vélekedett – Az emberiség átkaiba fogja foglalni Los Alamos és Hirosima nevét. – Egy évvel később mégis elvállalta az atomenergia Bizottság tudóstanácsának elnöki tisztét, s ezzel az atomenergiával összefüggő kérdésekben a kormány és a hadsereg legbefolyásosabb tanácsadója lett. A háború után kialakult politikai patthelyzetben, a hidegháború korszakában a Nyugat és a sztálini Szovjetunió egyaránt új fegyverkezési versenyre rendezkedett be. 1949. augusztus 29-én – vagyis hamarabb, mint a Nyugat hitte volna – a Szovjetunió felrobbantotta első kísérleti atombombáját. Noha a Manhattan-tervben érintett tudósok közül sokan ellenezték az új atomfegyver kifejlesztését, Oppenheimer két korábbi munkatársa: Teller Ede és Ernest Lawrence meggyőződéssel vallotta, hogy az Egyesült Államok nemzetbiztonsága érdekében minél előbb szükség van a hidrogénbombára.

A javaslat megdöbbentette Oppenheimert. – A két nukleáris hatalom olyan, mint két skorpió összezárva egy üvegben – bármelyik képes elpusztítani a másikat, de csak úgy, hogy ő maga is vele pusztul – mondta egyszer. Kifejtette, hogy ha az atomfegyverek elterjednek, a háborúban nem lesznek győztesek és vesztesek, csak áldozatok. Az „atombomba atyja” a nyilvánosság előtt kijelentette: ellenzi a szuperbomba kifejlesztését.

Oppenheimer és Teller Ede között nem volt zavartalan a kapcsolat. Oppenheimer mindig nyomasztóan hatott Tellerre, aki nem nézte jó szemmel kollégája eredményeit, s helytelenítette, hogy Oppenheimer szerepet kapjon a kutatásban. Az FBI nyomozóinak adott információja szerint több tudós Oppenheimer befolyására tartja távol magát a hidrogénbombával kapcsolatos kutatásoktól, azt is tudatta velük, hogy korábban is mutatkoztak depresszió tünetei Oppenheimernél. 1950-ben Truman – Teller megelégedésére – jóváhagyta a szuperbomba fejlesztésére előirányzott költségvetést.

Hisztéria és kegyvesztettség

A Szovjetunió magától is felfedhette az atomtitkot, vagy csak kémek útján juthatott el az atombombáig? Elképzelhető-e, hogy árulók is voltak Los Alamosban? 1954-ben J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója a Fehér Házhoz beterjesztett jelentésben kémkedéssel vádolta meg Oppenheimert, Eisenhover elnök jóváhagyásával gondoskodtak arról, hogy Oppenheimer ne juthasson hozzá titkos információkhoz, s közben az Atomenergia Bizottság vizsgálatot kezdett.

Hogy a botrányt elkerüljék, a vizsgálat titokban zajlott. Az AEC három héten át folytatott kihallgatásokat: 40 tanút idéztek meg, a vizsgálati anyag a tanúvallomásokkal együtt 3 ezer oldalt tett ki. Oppenheimer teljes mértékben együttműködött a bizottsággal, három napon át alávetette magát a procedúrának, a keresztkérdéseknek. Ügyvédeinek – biztonsági okokra hivatkozva – nem engedték meg, hogy betekintsenek az okmányokba, sőt védencük tanúvallomásának egyes részleteit is titokban tartották előlük.

A megidézett tanúk – a kor nagy tiszteletben álló fizikusai és a társadalom közmegbecsülésnek örvendő tagjai, köztük a már nyugállományú Groves tábornok – vallomásukban Oppenheimer teljes feddhetetlenségét és megbízhatóságát bizonyították. Teller Ede azonban kijelentette, hogy helyesebbnek tartaná, ha Oppenheimer nem kapna betekintési jogot a titkos anyagokba. Június 29-én az AEC biztonsági ügyekkel foglalkozó bizottsága 4:1 arányban úgy döntött, hogy fenntartja a titkos anyagokra vonatkozó korlátozást, noha nem találta bűnösnek Oppenheimert. Nem nyert ugyan bizonyítást, hogy Oppenheimer titkos információkat szolgáltatott volna ki idegen országoknak, viszont ellene szólt, hogy kommunista szimpatizánsokkal barátkozott a harmincas években, hogy a párttag Jean Tatlockkal volt intim kapcsolata, s hogy ellenezte a szuperbomba kifejlesztését.

 

Oppenheimer and Fermi award

Oppenheimer életének tüdőrák vetett véget. Meghurcoltatásai után, halála előtt négy évvel végre megkapta az erkölcsi elégtételt: John F. Kennedy elnök 1963. november 22-én, vagyis meggyilkoltatása napján jelentette be, hogy Oppenheimernek ítélték oda a Fermi-díjat. A kitüntetést Kennedy utóda, Lindon Johnson elnök adta át a tudósnak.

 

Forrás: A múlt nagy rejtélyei (177-182. oldal)Reader’s Digest Válogatás, 1994 ISBN 963 8475 005

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s