Művészet-e a szeretet?

Aki nem tud semmit, nem szeret semmit.
Aki tehetetlen: érthetetlen. Aki nem ért
semmit, nem is ér semmit. Aki viszont
ért, az szeret is, néz is, lát is… Minél
több tudás rejlik egy-egy dologban,
annál nagyobb a szeretet… Aki azt
képzeli, hogy minden gyümölcs
ugyanakkor érik meg, mint a szamóca,
az semmit sem tud a szőlőről.

Paracelsus

Ha igen, akkor tudást és erőfeszítést igényel. Vagy
kellemes érzés, amit megtapasztalni a vaksors műve, olyasmi, amibe az
ember, ha szerencsés, „beleesik”? Ez az írás az előbbi előfeltevésen
alapul, noha az emberek nagy többsége manapság kétségkívül az utóbbi
nézetet vallja.
Nem mintha nem volna nekik fontos a szeretet. Élnek-halnak érte; boldog és
boldogtalan szerelmi történetek garmadáját nézik végig a moziban, a
szerelemről szóló bárgyú dalok százait hallgatják meg – azt azonban jóformán
senki sem hiszi, hogy szeretni meg kellene tanulnia.

Ezt a jellegzetes magatartást különféle, önmagukban vagy együttes erővel ható
előfeltevések támasztják alá és tartják életben. A szeretet lényegét a legtöbb
ember abban látja, hogy őt szeretik, és nem abban, hogy ő szeret, hogy képes
Erich Fromm a szeretetre. A probléma ezért számukra abban áll, hogy miként érjék el, hogy
szeressék őket, hogy miként legyenek szeretetre méltók. Ezt a célt különböző
úton-módon igyekeznek elérni. Az egyik módszer ezt főleg férfiak kultiválják -,
hogy az ember legyen sikeres, legyen annyi pénze és hatalma, amennyit csak
társadalmi helyzete lehetővé tesz. A másik, inkább női módszer: a test és az
öltözködés latba vetésével válni vonzóvá. Továbbá vonzóvá tehetjük magunkat
úgy is – férfiak, nők egyaránt -, hogy kellemes modort sajátítunk el, érdekesen
társalgunk, készségesek vagyunk, szerények, jóindulatúak. Azoknak a
módszereknek legtöbbje, amelyek segítségével az emberek szeretetre méltóvá
akarnak válni, megegyezik azokkal, amelyekkel sikeressé akarnak válni,
„barátokra és befolyásra tesznek szert”.
Egy szó, mint száz: a mi kultúránkban szeretetreméltóságon a legtöbb ember
azt a keveréket érti, hogy valaki népszerű és van szexepilje.
A mögött a beállítottság mögött, hogy szeretni tanulás nélkül is tud mindenki,
másodjára az az előfeltevés rejlik, hogy a szeretet tárgy és nem képesség
kérdése. Az emberek azt hiszik, hogy szeretni egyszerű; csak a megfelelő
tárgyat nehéz megtalálni a szeretetünkhöz vagy a szerettetésünkhöz.
Ennek a beállítottságnak különféle okai vannak, és mindegyik a modern
társadalom fejlődésében gyökerezik. Az egyik ok az a nagy változás, amely a
huszadik században a „szeretet tárgyának” kiválasztása tekintetében
végbement. A viktoriánus korban, akárcsak sok hagyományos kultúrában, a
szerelem jobbára nem spontán személyes élmény volt, amely aztán idővel
házassághoz vezetett. Ellenkezőleg, a házasság egyezmény volt – akár az
érdekelt családok hozták létre, akár házasságközvetítő, akár pedig közvetlenül
a házasulandó felek; társadalmi meggondolások alapján kötötték, a
szerelemről meg feltételezték, hogy majd csak megjön, ha már a házasság
megköttetett.
Az utóbbi néhány nemzedékben, a nyugati világban úgyszólván egyetemessé
vált a romantikus szerelem fogalma. Az Egyesült Államokban, miközben a
konvencionális szempontok sem tűntek el teljesen, hatalmas tömegek
kutatják a “romantikus szerelmet, a személyes szerelmi élményt, amely aztán
házasságba torkollik. A szerelem szabadságának ez az új felfogása minden
bizonnyal jócskán megnövelte a tárgy jelentőségét a funkció rovására.
Szorosan összefügg ezzel a tényezővel a jelenkori kultúrának egy másik
jellemző vonása. Egész kultúránk a vásárlókedven, a kölcsönösen kedvező
csereüzlet eszméjén alapul. A modern embert az az izgalom teszi boldoggá,
ami az üzletek kirakatai láttán elfogja, meg az, hogy mindent megvesz, amit
csak – készpénzért vagy részletre – megvehet. Hasonlóképpen nézi az
embereket is.
A férfi egy vonzó nőre, a nő egy vonzó férfira pályázik. „Vonzó”: ez rendszerint
egy takaros készletet jelent a személyiségpiacon népszerű és kelendő
tulajdonságokból. Hogy valakit éppen mi tesz vonzóvá, az – testileg éppúgy,
mint szellemileg – az időszerű divattól függ. A húszas években a vonzó lány
ivott és dohányzott, rámenős volt és csábos; manapság több háziasság és
szemérem a divat. A tizenkilencedik század végén és a huszadik kezdetén a
férfinak illett erőszakosnak és becsvágyónak lennie; manapság nyájasság és
türelem kívántatik meg tőle – ha vonzó „cikk” akar lenni. Mindenesetre az az
érzés, hogy szerelembe estünk, csak olyan emberi áru tekintetében alakul ki,
amely belül van az árucsere-lehetőségeinken. Üzletet akarok kötni; a tárgy
legyen kívánatos a társadalmi értékére nézve, és egyúttal én is kelljek neki,
nyílt és rejtett értékeim és lehetőségeim alapján.
Két személy tehát akkor szeret egymásba, amikor úgy érzik, hogy megtalálták
a piacon kapható legjobb tárgyat, figyelembe véve a saját csereértékük
korlátait. A kiaknázható rejtett lehetőségek, akárcsak ingatlanvásárlás esetén,
gyakran ebben az üzletkötésben is jelentékeny szerepet játszanak. Egy piaci
adásvételre orientált kultúrában, amelyben az anyagi siker az elsőrendű érték,
nem meglepő, ha a szerelmi viszonylatok ugyanazokat az árucseremintákat
követik, mint amelyek az áru-és a munkaerőpiacot kormányozzák.
Arra a feltevésre, hogy szeretni tanulás nélkül is tud mindenki, harmadjára az
a tévedés vezet, hogy összekeverjük a kezdeti élményt, amikor beleszeretünk
valakibe, azzal a tartós állapottal, hogy szerelmesek vagyunk bele. Ha két
ember, aki idegen volt – mint mindnyájan -, egyszer csak ledönti a köztük levő
falat, és szoros közelséget érez, egynek érzi magát, az egységnek ez a pillanata
az élet egyik legfelvillanyozóbb, leglelkesítőbb élménye. Kivált rendkívüli és
csodálatos olyan embereknek, akik addig magányosan, elszigetelten, szeretet
nélkül éltek.
A hirtelen meghittségnek ezt a csodáját gyakran megkönnyíti, ha szexuális
vonzalommal és beteljesüléssel párosul, vagy kezdődik. A szeretetnek ez a
fajtája azonban természeténél fogva mulandó. A két ember alaposan
megismeri egymást, meghittségük mind többet és többet veszít
csodálatosságából, míg szembenállásuk, csalódottságuk, kölcsönös unalmuk
el nem pusztítja a kezdeti lelkesültség végső maradványait is. Eleinte azonban
mindezt nem tudják: rajongásuk hevességében, abban, hogy „megőrülnek”
egymásért, szerelmük hevességének bizonyítékát látják, holott esetleg csak
korábbi magányosságuk mértékét bizonyítja. Ez a nézet – hogy semmi sem
könnyebb, mint szeretni – mindmáig az uralkodó felfogás, bármilyen
nyomasztóan nyilvánvaló is az ellenkezője. Aligha van még egy tevékenység,
még egy vállalkozás, amely olyan vérmes reményekkel és kilátásokkal indul,
és mégis rendre olyan kudarcot vall, mint a szeretet. Ha bármely más
tevékenységgel ez volna a helyzet, az emberek mohón igyekeznének kideríteni
a kudarc okait és megtanulni, hogyan csinálhatnák jobban – vagy
felhagynának vele. Mivel ez utóbbi a szeretet esetében lehetetlen, a kudarcon
alighanem csakis úgy lehet felülkerekedni, ha megvizsgáljuk az okait, és
elkezdjük tanulmányozni a szeretet jelentését.
Első lépésként tisztába kell vele jönnünk, hogy szeretni művészet, éppen úgy,
ahogy élni is művészet; ha meg akarjuk tanulni, hogyan kell szeretni,
ugyanúgy kell eljárnunk, mint amikor bármely más művészetet vagy
mesterséget akarunk elsajátítani, mondjuk zenét, festészetet, ácsmesterséget
vagy az orvosi, a mérnöki tudományt.
Melyek a szükséges lépések a művészetek és mesterségek elsajátításában?
A tanulás folyamatát célszerű két részre osztani: egyik az elméleti, másik a
gyakorlati tudás megszerzése.
Ha el akarom sajátítani a gyógyítás művészetét, először tisztába kell jönnöm
az emberi testre és a különböző betegségekre vonatkozó tudnivalókkal.
Ha mindezt az elméleti tudást megszereztem, még korántsem vagyok beavatva
a gyógyítás művészetébe. Ennek csak akkor leszek a mestere, ha sok
gyakorlattal a hátam mögött az elméleti tudásom és a gyakorlati
tapasztalataim végül egybeolvadnak az intuíciómban – ami minden művészet
birtoklásának a lényege. De az elmélet és a gyakorlat elsajátításán kívül egy
harmadik tényező is szükséges: a művészet birtokába jutni csak szenvedélyes
akarással lehet; semmi a világon nem lehet fontosabb, mint a művészet. Ez
egyaránt érvényes a zenére, az orvoslásra, az ácsmesterségre – és a szeretetre.
És talán itt lapul a válasz a kérdésre, hogy a mi kultúránkban miért olyan
ritkán próbálják meg az emberek – nyilvánvaló kudarcaik ellenére –
elsajátítani ezt a művészetet: hiába a mélységes vágy a szeretetre, szinte
minden mást fontosabbnak tekintenek a szeretetnél: sikert, tekintélyt, pénzt,
hatalmat – szinte minden energiánk arra használódik el, hogy megtanuljuk
elérni ezeket a célokat, arra pedig szinte semmi, hogy megtanuljuk a szeretet művészetét.
Lehetséges volna, hogy csak azokat a dolgokat érdemes megtanulni,
amelyekkel pénzhez vagy tekintélyhez juthatunk, és hogy a szeretet, amely
„csak” a léleknek válik hasznára, de a modern értelemben haszontalan, a
szeretet fényűzés, és nincs jogunk sok energiát pazarolni rá?