Arzén – a mérgek királya, a királyok mérge

 

 

Mengyelejev periódusos rendszerének 33-as rendszámú eleme kétes hírnévnek örvend. Az arzénről legtöbbünknek a mérgező anyag jut először eszébe, viszont az kevésbé köztudott, hogy régóta alkalmazzák gyógyszerként. Így jogosan tehetjük fel a kérdést, lényegében melyik táborba sorolhatjuk az iménti kémiai elemet és annak radioaktív izotópjait?

Magyarázatként a Paracelsus által megfogalmazott néhány mondat szolgál, amit a toxikológia őstanának tekintenek: Mi az, ami nem méreg? Minden anyag méreg, és nincs semmi méreg nélkül. Egyedül a dózis határozza meg, hogy mi nem mérgező. Ez magában foglalja a méregtan egyik legfontosabb alapfogalmát is, a dózist, amely koncentrációegységekben (például mg vagy g/testsúly kg) adja meg a mérgező anyag mennyiségét a szervezetre. Paracelsus tézisére jó példa az arzén, amit már kétezer évvel ezelőtt is használtak orvosságként a görögök és a kínaiak, de ugyanúgy kiérdemelte a mérgek királya, a királyok mérge jelzőt is, mivel évszázadokon át alkalmazták méregként a hatalomra éhes trónkövetelők vagy a férjüktől máshogy megszabadulni nem tudó asszonyok.

Méreg vagy gyógyszer?

Először Hippokratész alkalmazta gyógyszerként, aki már a Kr.e. 5. században is kezelt fekélybetegeket realgár (As₄S₄) és auripigment (As₂2S₃) pasztákkal. Több ókori civilizáció is alkalmazta az arzént orvosságként, például a kínaiak sikeresen használták a fehér arzént (arzén-trioxid) a malária ellenszereként, és a perzsáknál is találunk említést a láz fehér arzénnal történő kezelésére.

A következő nagy áttörést a Paul Erlich által 1909-ben felfedezett Sal­var­san nevű, szerves arzéntartalmú antibiotikum jelentette. Erlich arzénvegyületeket vizsgált, hogy képesek-e baktériumokat elpusztítani, és végül sikeresen alkalmazta a szert a szifilisz kórokozói, a spi­ro­chaeta-baktériumok ellen.

Az 1970-es években a kínai Harbin Egyetemen arzén-trioxidot nyomnyi mennyiségű higannyal együtt használva, eredményesen kezelték a leukémiát. Az arzént ra­dio­gyógy­szerként jelenleg is alkalmazzák kísérleti fázisban, izotópjától, vagyis annak bomlási módjától függően mind a diagnosztikában, mind terápiás eljárásokban.

 

Arzén-trioxid – minden a dózistól függ

Az arzén sötétebbik oldalát valószínűleg mindenki jobban ismeri. Számos művészeti és történelmi említést találunk, ahol az arzén mérgező tulajdonságát használták fel. Először Flaubert Bovarynéját említhetjük, ahol a címadó főhősnő arzénnal követ el öngyilkosságot. Vagy ott vannak Agatha Christie, a világhírű írónő népszerű művei, Joseph Kesselring Arzén és levendula című krimikomédiájában idős testvérpár édesíti meg magányos férfiak utolsó óráit ribizliborba kevert arzénnal.

A nagyrévi sorozatgyilkosságok névvel elhíresült történet szerint a XX. század elején helybeli asszonyok élükön a település bábájával férfiak tucatjait tették el láb alól úgy, hogy arzént kevertek ételükbe, italukba.

Talán a legismertebb arzénmérgezés a történelem során Napóleon nevéhez fűződik. A történelemkönyvek szerint a halál oka gyomordaganat volt, ám hívei között erősen élt az az elképzelés, hogy a császárt az angolok ügynökei mérgezték meg. A neutronaktivációs analitikával elvégzett mérések nem bizonyították az arzénmérgezést, csak antimontartalmú gyógyszer szedését, ezt 1982-ben a Nature-ben publikálták is. A kételyt 2007-ben oldotta meg egy nemzetközi tudóscsoport, a történelmi tényeket és Napóleon alkoholban tartósított gyomrát egyaránt felhasználva. A vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy az egykori császár halálát gyomorrák okozta.

 

Forrás: Balatoni-Oláh Zita – Élet és tudomány (részlet)