Michelangelo: Pietà

Michelangelo Buonarroti (Caprese, 1475. március 6. – Róma, 1564. február 18.) az olasz reneszánsz kimagasló mestere, egyike a képzőművészet legnagyobb alakjainak. Az antik kultúra rajongója, a humanista gondolkodás elkötelezettje.

Korai művei Donatello hatását mutatják. A Bacchus és a vatikáni Piéta után kapott lehetőséget a méreteiben és megformálásában egyaránt lenyűgöző Dávid elkészítéséhez. A Dávid sikerét követően került Rómába, ahol II. Gyula pápa síremlékére kapott megbízást. A terv elhúzódása után 1508-ban a Sixtus-kápolna kifestését bízta rá a pápa.

A mű befejezése után ismét Firenzében dolgozott, itt készítette el a Medici-síremléket. Ezután visszatért Rómába, ahol elkészítette az Utolsó ítélet kompozíciót a Sixtus-kápolna oltárfalára.

Élete legvégén a vatikáni Capella Paolina freskóin, fekete krétával készült Golgota-rajzain és megdöbbentő erejű Piétáin dolgozott.

Elmondható róla, hogy hosszú élete során bármihez fogott, legyen az szobrászat, festészet vagy építészet, mindenben a legnagyszerűbbet alkotta.

A Pietà több kisebb mű után az első alkotás, amely a 24 esztendős Michelangelo Buonarroti számára meghozta a hírnevet. Jean Bilheres de Lagraulas bíboros megrendelésére készült 1499-ben. A szoborcsoport, amint olasz címe a „Pietà” (magyar fordításban a „Fájdalmas anya”) mutatja, azt a jelenetet ábrázolja, amikor Mária a keresztről levett Jézust gyászolja.

A rajongó Vasari így kiált fel: „soha egyetlen szobrász se higgye magáról, bármilyen ritka művész is, hogy a körvonalak szépségében vagy kecsességében különbet alkothat ennél a pietánál, vagy netán erejét megfeszítve olyan finoman, tisztán tudja megmunkálni a márványt, amilyen mesterien Michelangelo megmunkálta, hiszen ez a szobor igazi képet nyújt a művészet minden értékéről és hatalmáról.” Kimerítő elemzés helyett talán elég végigjáratni szemünket a hihetetlenül fiatal Anya köpenyének feltorlódó hullámain, kezének végtelen finom kidolgozású ujjain, megfigyelnünk azt az elegáns megoldást, ahogy a holttest bal lábát egy facsonk támasztja meg – és máris érezzük, hogy a nevét öntudatosan Mária övén megörökítő ifjú valóban óriási tehetség lehetett: a Dávid, a Mózes, majd a firenzei Medici-kápolna egyre robusztusabb, a formákat szinte szétfeszíteni látszó szobrainak alkotója teljes joggal jelenthette ki egyik időskori szonettjében:

A legjobb művész sem tud olyan eszmét,

mit fölöslegével nem rejt a kő

magába; s csak az elmét követő

kéz bonthatja ki burkából a testét.