Mihail Jurjevics Lermontov

Közzétette:

 

 

A Learmonth nemzetség ősi skót nemesi család volt. Legtöbbjük nemzedékről nemzedékre katonáskodó tiszt vagy főtiszt, korábban a skót királyok, utóbb az angol királyok, vagy kalandos útra kelve, idegen uralkodók szolgálatában állott. Még a XVII. század végén történt, hogy egyik fiuk, George Learmonth meg sem állt Oroszországig és a cár katonája lett. Ettől kezdve a skót nemzetségnek ez az ága Oroszországban élt, férfi tagjai javarészt cári katonatisztek voltak, de évszázadokon át őrizték az emléket, hogy ők skótok, anyanyelvük angol, de otthonuk Oroszország. A XVIII. század folyamán eredeti családnevük eloroszosodott formában már Lermontov volt. A költő apjának, természetesen ő is orosz katonatiszt, bizalmas körben George Learmonth volt a neve, de hivatalosan Jurij Lermontov. Magas rangú katonatiszt volt, előkelő orosz nemes kisasszonyt vett feleségül. Fiuk, mint orosz úr, hagyományosan egyszerre tudott oroszul és franciául, és mint skót előkelőség gyermekkorától fogva természetesen angolul is. Idővel – szorgalmas tanuló lévén – a latin és a német nyelv sem volt idegen tőle. Kisfiú korától fogva lelkesen olvasott, szerette a verseket, és már kisdiák korában megpróbált maga is verselni. Szüleit korán elvesztette, anyai nagyanyja nevelte tovább. Ez az idős hölgy rendkívül művelt, irodalomkedvelő asszony volt. Bőséges könyvtára már kamaszkorban az unoka rendelkezésére állt. Ez a fiú 15 éves korában szinte egyszerre két nagy költővel, illetve verseikkel találkozott, és ettől kezdve korai haláláig bűvöletükben élt. Az egyik Byron volt, aki ebben az időben már nem élt. A másik Puskin, aki ez időben már tehetsége és híre csúcspontjáig érkezett. Ez a két mester haláláig sem hagyta el, hol követni akarta őket, hol küzdött a hatásuk ellen. Kezdetben erősebb volt a hatás. Az ő romantikus kalandosságuk és gyorsan pergő jambikus verselésük jól érezhető felsőbb iskolás korában írt és hamar közismertté vált versein. Nemsokára azonban már versben tiltakozott, hogy őt afféle orosz Byronnak tartsák.

 

Nem Byron, más vagyok. Ha lángol

bennem a szó s égnek lobog,

Mint ő, vészverte, büszke vándor,

De én orosz lélek vagyok…” (Nem, nem Byron vagyok, részlet)

 

Amikor a gimnáziumi éveket befejezte, a családi hagyomány következtében katonának állt, pontosabban katonatisztnek készült. A tiszti iskolát hamar elvégezte, és lovashadnagyként került a cár körül szolgáló Carszkoje Szeló-i ezredbe. Itt érte Puskin halálának híre. Az is, hogy párbajban esett el. Mint sokan, ő is úgy gondolta, hogy felülről sugalmazott, szándékos gyilkosság volt ez. Indulatos verset írt “A költő halála” címmel a szándékos emberölésről és a gonosz hatalomról. Minthogy a vers nemsokára újságban megjelent, ismertté vált. A költő katonatisztet azonnal letartóztatták. Ítéletre azonban nem került sor, mert a cár – I. Miklós – költészetkedvelő ember volt, még tetszett is neki, hogy egy bátor fiatalember ilyesmit mer írni. Ennek folytán csak annyi volt a következmény, hogy az előkelő ezredből áthelyezték a Kaukázusban szolgáló alakulathoz. Ez igen nehéz körülményeket jelentett, de gyönyörű tájakat is. Lermontov itt vált igazán nagy költővé, az orosz romantika felejthetetlen lírikusává és epikusává.

Noha alkata szerint mindenekelőtt lírikus volt, az érzelmek, a hangulatok, a látványos tájak nagy hatású költője, de először epikusként volt sikere. Az elbeszélő költemény Byronnak is, Puskinnak is kedvelt műfaja volt. Már Puskin is, nyilván Byron hatására, kedvelte a négyes jambusokban írt, rohanó tempójú elbeszélő költeményeket. Lermontov úgy utánozta őket, hogy se témaviláguk, se hangulatuk egyikükre sem emlékeztetett. Részben fantasztikus témájúak voltak, részben népi körben játszódók. A romantikus világirodalom, főleg E. T. A. Hoffmann képzeletgazdag mesevilága hatott rá is annyira, mint csaknem az egész európai romantikára. (Ennek a Hoffmann-nak legalább három meséjét mindenki ismeri, aki találkozott Offenbach “Hoffmann meséi” című operájával. Ez a zenés mű ugyanis a nagy romantikus három meséjének dramatizálása.) De a romantika, a franciák mellett a német és az angol is, felettébb kedvelte a képzeletbeli világok és alakok ábrázolását. Lermontov leghíresebb elbeszélő költeménye, “A Démon” világméretekben is az egyik legszebb és legérdekesebb félig mesés, félig reális verses történet. A démon emberfeletti lény, de ismeri az emberi élményeket és érzelmeket. A mesealak sérthetetlen, de emberi tulajdonságai révén átéli a földi érzelmeket, nem utolsósorban a boldogtalanságot. Lermontovnak ez a műve lett legelőször ismert és széles körökben népszerű. Nemcsak az orosz irodalmi körök vették tudomásul, de meglepően hamar már Nyugat-Európában is nevessé, sőt tiszteltté tette költőjét. Jó néhány más-más témavilágú elbeszélő költemény követte az európai utakon “A Démon”-t. Ezek általában nem fantasztikus tárgyúak, de igen kalandosak. Témájuk sok esetben a szegény emberek, a kiszolgáltatottak világa. Legismertebb és alighanem legjobb ilyen tárgyú műve “A cserkesz fiú”. (Ezt mi is régóta ismerjük Arany László kitűnő fordításában.) Ebben, mint jó néhány más művében is, egzotikus tájakon egzotikus emberek élnek kalandos életet. A célzat azonban szinte mindegyikben a szabadság és függetlenség igénye, felettébb nehéz körülmények között.

Lermontov mindenekelőtt lírai költő. Az érzelmek, a részvét, a szabadságvágy és a színes tájban gyönyörködés költője. Hamar népszerű elbeszélő költeményeiben is oldalról oldalra találunk erősen lírai részleteket. Persze a lírai témavilághoz tartozik a szerelmi bánat, a szerelmi epekedés világa is. Lehetséges, hogy ezek a lírai részletek fokozták és fokozzák ma is elbeszélő költeményeinek hatását és népszerűségét.

A sajátosan érdekes azonban, hogy minden verse előtt lett világhíres egyetlen prózai műve. Ez a “Korunk hőse“. Formája szerint 5 novella azonos hőssel. Kezdetben többen hitték, hogy önéletrajzi mozzanatokat dolgoz fel a történetekben. De már régen kiderítette az irodalomtörténet, hogy a mozzanatoknak semmi közük írójuk magánéletéhez. A “Korunk hőse” természetesen ironikus cím. Ez a hős egyáltalán nem hős, még csak nem is bátor. A kor ifjúságának léhaságáról, tévedéseiről, álnokságairól van szó ebben a rendkívül érdekes elbeszélésfüzérben. Az is igaz, hogy a romantikus történetek jellegzetes példája. De az is igaz, amit későbbi évtizedekben mondottak róla, hogy a realizmus első orosz remekműve.

Egészen bizonyos, hogy a “Korunk hősé”-t, “A Démon“-t, s ezek mellett még néhány elbeszélő költeményét az orosz olvasók is, más országok irodalomkedvelői is sokkal jobban ismerik, mint lírai költeményeit, holott ezek jelentik művészetének csúcspontját.

Kora ifjúságától kezdve a romantika legmagasabb színvonalán fejezte ki a vágyódás, a boldogtalan szerelem, az ábrándozás hangulatvilágát. Nem sokkal később azonban már megszólal benne a szabadságvágy és az indulatos harag a szabadság akadályozói ellen. Majd amikor a Kaukázusban szemtől szembe kerül a természet látványainak szépségével, egyre jobban fordul a természet felé. A természetet leíró költészetnek világviszonylatban is az egyik legnagyobb művésze.

Egész élete 27 évig tartott. De 25 éves korában már Oroszország határain túl is terjed a híre. A cári udvarban még ekkor is – és nem véletlenül – veszedelmesen forradalmár szelleműnek tartják. A költészetkedvelőknek, és közöttük a szigorú cárnak is tetszenek a Lermontov-versek. Persze a szerelmi bánatról szólók jobban tetszenek, mint a szabadságvágytól elragadtatott költemények. Irodalmi hírnevének köszönheti, hogy évekig tartó nehéz szolgálat után megérkezik a kegyelem és az értesítés, hogy újra a cár körül szolgálatot teljesítő, előkelő ezred tisztje. Nemsokára el is indul hazafelé. És útközben úgy végzi az életét, mint egykor, nem is olyan régen, Puskin, akit elsiratott. Útközben megszáll egy kisvárosi vendégfogadóban. Este a vendéglői asztal mellett összeszólalkozik egy másik ott megszálló vendéggel. Egyesek szerint sértegették egymást, mások szerint Lermontov gúnyolódott az asztaltárssal. Annyi bizonyos, hogy a vadonatúj ismerős kihívta párbajra. Ez a párbajozó-szenvedély akkor már jó ideje életveszélyes járvány volt az úri ifjúság körében, nemcsak Oroszországban, hanem úgyszólván mindenütt. Lermontov és ellenfele az abban az időben a kardnál is divatosabb pisztolyviadalra álltak szembe egymással. Ez az összeszólalkozást követő kora hajnalban volt. A szokás az volt, hogy háromszori golyóváltásra volt lehetőség. Lermontovot azonban már az első golyóváltásnál érte a halálos lövés. Akárcsak Puskint 4 évvel azelőtt.

Akkor Puskinról is azt mondták, hogy szándékosan ölték meg. Lermontov is így írta meg nevezetes költeményét. Most azt suttogták az orosz társadalom köreiben, hogy Lermontovot is szándékosan űzték halálos helyzetbe, hiszen volt ő is olyan veszedelmes lángelme, mint Puskin.

 

Mikhail_lermontov

Lermontov, Pjotr Zabolotszkij festménye 1837-ből
Mihail Jurjevics Lermontov (Moszkva, 1814. október 15. – Pjatyigorszk 1841. július 27.)

 

Akár igazak a mendemondák, akár nem, de az igaz, hogy az orosz irodalom két legnagyobb költője Puskin és Lermontov.

 

Forrás: Hegedűs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s