Johann Sebastian Bach

Közzétette:

 

 

Johann Sebastian Bach (Eisenach, 1685. március 21. – Lipcse, 1750. július 28.) barokk zeneszerző, orgonista, hegedűművész, a zeneművészet és az általános zenetörténet egyik legnagyobb egyénisége, a protestáns egyházi zene kiemelkedő képviselője.

Orgonistaként kezdte pályáját (Arnstadt, Mülhausen, Weimar), 1717-től karnagyi kinevezést kapott a kötheni udvartól, 1723-ban a lipcsei Tamás-iskola kántora lett. Orgonaművei (prelűdök, toccaták, fantáziák és fúgák, szonáták, korálok) valamennyi orgonista breviáriuma, s az ellenpontozás történetének csúcsait jelzik. Zongorára elsősorban a maga korában új, tizenkétfokú hangrendszer minden fokának dúr és moll hangnemét bejáró prelűdöket és fúgákat írt (Das wohltemperierte Clavier, 1722, 1744); szvitjei és táncpartitái a szonátákhoz vezetnek. Hegedűsként és karnagyként ontotta a kamarazenei szerzeményeket (szonáták szólóhegedűre, hegedűre és csembalóra, cselloszvitek, szonáták viola da gambára, az 1721-es Brandenburgi versenyek, zenekari szvitek). Művészi fejlődése a német lutheránus kántorvilágból indult ki. A híres Magnificaron (1723) kívül írt négy Passiót (a műfaj csúcsteljesítménye a János– és a Máté-passió), egy Karácsonyi óratóriumot (1734, a H-moll misét (1733-1740), kantátaciklusokat az év liturgikus ünnepeire, amelyekben kölcsönösen érvényesülnek a zsoltári és a drámai recitatívók, a lírai dalok, a da capo áriák, az erőteljes és páratlan stílusban írt kórusok. A teoretikus Bach kései nagy művei közül kimagasló a Musikalisches Opfer (1747) – amelynek különböző tételeihez II. Frigyes porosz király szolgáltatta a témát –, valamint A fúga művészete (1749-1750), amely a mesterségbeli tudás, a kontrapunktikus alkotás felülmúlhatatlan szintézise. Johann Sebastian Bach húsz gyermeke közül négynek maradt fönn a neve a zenetörténetben.

Forrás: Magyar Larousse Enciklopédia (I. kötet, 216. oldal) Akadémia Kiadó Budapest, 1991 ISBN 963 05 5857 2

Johann Sebastian Bach

Bach 1746-ban. Elias Gottlob Haussmann festménye. (Ez a kép másolat, melyet a szerző 1748-ban készített.)

Johann Sebastian Bach

(1685-1750)

Eisenachban született, egy olyan családban, amely hét nemzedéken át mintegy hatvan hivatásos muzsikust adott a világnak. 1723-tól haláláig a lipcsei Tamás-templom karnagya volt. Zenéjétől eltekintve Bach élete egyhangú volt, személyisége nem különösebben érdekes; kevés bizalmas emlék maradt utána.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

Fiatalkorában se nehézség, se nélkülözés nem tántorította el attól, hogy időnként Hamburgba menjen, és rejtekhelyéről meghallgassa Reinken csodás orgonajátékát (a nagy mesterek féltékenyen őrizték szakmai titkaikat). Egyszer olyan sokáig volt távol, hogy csak két schillingje maradt, amikor visszaindult Lüneburgba. Útban hazafelé nagyon megéhezett, és megállt egy fogadó előtt, melynek konyhájából csábító illatok szálltak felé. Szomorúan érzékelte az étvágya és az anyagi lehetőségei közötti különbséget. Az éhség annyira meglátszhatott rajta, hogy alighanem megindította egy alkalmi szemtanú szívét, mert egyszer csak kinyílt az ablak, és valaki két heringfejet dobott ki rajta. Szülőföldje, Türingia egyik jellegzetes ételének darabkáit látva összefutott a nyál a szájában, és gyorsan felkapta őket. Amikor beléjük nézett, nagy meglepetéssel látta, hogy egy dán dukát rejlik mindegyikben. Az adomány nemcsak pillanatnyi szükségleteit fedezte, hanem következő hamburgi utazásának költségeit is, igen rendesen. A jótét lélek, aki az ablakon át bizonyára kileste pártfogoltja örömét, nem fedte fel a kilétét.

Nagyon tisztelteHändel t, és többször szeretett volna személyes ismeretségbe kerülni vele. Mivel Händel is kiváló csembaló- és orgonajátékos volt, a lipcsei és a környékbeli zenebarátok alig várták, hogy összehasonlíthassák a két nagyság művészetét. Händel azonban sose tudott időt szakítani egy ilyen találkozóra. Háromszor látogatott haza Londonból szülővárosába, Halléba. Első látogatása idején, 1719 körül Bach még Köthenben volt, alig pár kilométernyire. Rögtön értesült Händel érkezéséről, és haladéktalanul elindult, hogy fölkeresse, de Händel aznap utazott el, amikor ő megérkezett. A második alkalommal, 1730 és 1740 között, Bach Lipcsében volt, de beteg. Nyomban Halléba küldte legidősebb fiát, Wilhelm Friedemannt, és nagyon udvariasan meghívta magához általa. Händel sajnálta, de nem tudott elmenni. Amikor 1752-ben vagy 1753-ban harmadszor ment haza, Bach már nem élt.

Sok szeretetreméltó tulajdonsága mellett Bach heves, lobbanékony természet volt. Egyszer, amikor a Tamás-templom orgonistája* hamis akkordot játszott, Bach olyan dühbe gurult, hogy letépte, és a szerencsétlen emberhez vágta a parókáját, miközben mennydörgött: Suszternek való maga, nem orgonistának!

* Johann Gottlieb Görner (1697-1778), lipcsei orgonista, később Bach kisebb gyermekeinek gyámja.

Egy műkedvelő épp népes hallgatósának rögtönzött a billentyűkön, amikor Bach belépett a szobába. Az illető felpattant székéről, és eközben rossz hangzatot szólaltatott meg. Bach szó nélkül a csembalóhoz sietett, feloldotta a disszonanciát, majd eljátszott egy odaillő kadenciát. Csak ezután üdvözölte a házigazdát.

Annyira szerette a teljes harmóniákat, hogy miközben a pedálokat is folyamatosan és hathatósan használta, állítólag a szájába vett bottal nyomta le azokat a billentyűket, amelyeket egyik végtagjával sem tudott elérni.

Amikor valaki megkérte, ami gyakran megtörtént, hogy írjon neki egy nagyon könnyű csembalóművet, azt mondta:

– meglátom, mit tehetek.

Ilyenkor általában választott egy könnyű témát, ám a kidolgozása során annyi gondolatot fűzött hozzá, hogy súlya lett. Ha valaki panaszkodott, hogy ez neki még mindig nehéz, mosolyogva így szólt:

– Csak gyakorolja szorgalmasan, és menni fog. Épp olyan egészséges öt ujja van mindkét kezén, mint nekem.

Kaiserling gróf, a szász választófejedelem volt oroszországi nagykövete, aki sokszor megfordult Lipcsében, magával hozta Goldberget, hogy Bachtól zenét tanuljon. A gróf gyakran betegeskedett, és nem tudott aludni. Ilyenkor Goldberg, aki vele lakott, egész éjjel a szomszéd szobában csembalózott neki. A gróf egyszer azt mondta Bachnak, hogy valami szelíd, lélekemelő zenére vágyik, amelytől felvidul virrasztás közben. Bach úgy gondolta, erre a variáció a legalkalmasabb, amelyet az alapharmónia változatlansága miatt addig hálátlan műfajnak tartott. De ahogy ez idő tájt írott művei mintapéldái az általa választott zenei formának, ez is ilyen lett. Sőt az egyetlen variációsorozat, amely tőle ránk maradt. A gróf ezután csak mint az én variációimat emlegette. Sose fáradt bele a hallgatásába, és ahányszor álmatlanság gyötörte,így szólt: „Kedves Goldberg, játszd el az egyik variációmat!” Bach egyetlen művéért sem részesült ehhez hasonló díjazásban – a gróf egy aranyserleget adott neki, benne száz Lajos-arannyal.

Július 28-án este negyed kilenc tájban halt meg, álmában. A lipcsei Szent János-templom kertjébe temették, de sem kereszttel, sem kővel nem jelölték meg sírhelyét. Egyetlen nyom maradt, a Lipcsei Városi Könyvtárban megőrzött halotti nyilvántartásban olvasható bejegyzés: „A 67 éves elhunytat, M. Johann Sebastian Bachot, a Szt. Tamás Iskola zeneigazgatóját és énekmesterét, a sírhoz vitte a halottaskocsi. 1750. július 30.”

Félix és én gyakran összejöttünk, hogy megbeszéljük, hogyan lehetne [a Máté-passió-t] előadhatóvá rövidíteni. Fel sem merült, hogy teljes egészében előadjuk. Sok olyan dolog van benne, ami egy letűnt korhoz kötődik, és mi épp az örök nagyságáról akartuk meggyőzni az embereket. Több énekes számot elhagytunk, néhol csak a zenekari bevezető maradt meg. Az Evangelista szerepéből csak a passióhoz nélkülözhetetlen részeket tartottuk meg. Gyakran eltért a véleményünk, mert ki-ki a maga lelkiismeretére hallgatott, de amit véglegesítettünk, az nyilván helytálló volt, mert azóta legtöbbször így adják elő a művet.

Ideje volt felkérni az énekes szólistákat, elhatároztuk tehát, hogy tartunk egy összejövetelt. Félix volt olyan gyerekes, hogy ragaszkodjék a korhű öltözékhez. Az alkalomhoz illő kék kabátot, fehér mellényt, fekete nyakkendőt, fekete nadrágot és sárga szarvasbőr kesztyűt öltöttünk. (Mivel elfogyott a zsebpénze, kölcsönadtam neki egy tallért a kesztyűre. Az anyja rosszallta ezt. „Ne támogassuk az ifjúságot a különcködésben” – mondta nekem.)

Ebben a „Bach-egyenruhában” láttunk munkához, miután ettünk egy keveset Felix kedvenc csokoládéjából…

A különleges alkalomról beszélgetünk, hogy a mű, amelyet épp száz éve hallhattak utoljára, újra közönség elé kerül.

– És gondolj bele – mondta Felix diadalmasan az Opern Platz közepén –, hogy egy színész meg egy zsidó adja vissza az embereknek a legnagyobb keresztény művek egyikét!

Eduard Devrient (1801-1877), Mendelssohn gyerekkori barátja, majd életrajzírója

Egy nap szóltam apámnak, hogy szólódarabokra lenne szükségem a Café Pajarerába. Elindultunk kottát keresni. Két okból sose felejtem el ezt a délutánt. Először, apám aznap lepett meg életem első felnőtt méretű csellójával… Aztán a kikötőtől nem messze betértünk egy régi zeneműboltba. A kották között kotorászva felfigyeltem egy gyűrött, megsárgult füzetre. Johann Sebastian Bach szvitjei voltak, kíséret nélkül, csak gordonkára. Ámulva néztem őket: Hat Szvit Szóló Gordonkára. Mennyi varázs és titokzatosság áradt e szavakból! Sose hallottam szvitekről. Senki nem említette, hogy léteznek, még tanáraim se… Mintha drágaköveket vinnék, féltőn magamhoz szorítottam őket, hazasiettem, és nyomban elmélyedtem bennük. Újra meg újra elolvastam őket. Tizenhárom éves voltam, és kezdeti ámulatom csak tovább nőtt az elkövetkező nyolcvan évben. A szvitek új világot nyitottak meg előttem… Tizenkét éven át minden nap tanulmányoztam és játszottam őket. Igen, tizenkét év múltán, huszonöt éves koromban vettem először a bátorságot, hogy nyilvános koncerten előadjam az egyiket. Addig egyetlen hegedűs és csellista sem vállalta, hogy akár egy Bach-szvitet is eljátsszon teljes egészében… Iskoladaraboknak tartották őket: gépiesnek, lélektelennek. Gondolják el! Pedig Bach lényege szól belőlük, és Bach a zene lényege.

Pablo Casals (1876-1973), a XX. századi gordonkaművész

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (32-37. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s