Gioacchino Antonio Rossini

Közzétette:

146 évvel ezelőtt meghalt Gioacchino Antonio Rossini olasz zeneszerző.

Gioacchino Antonio Rossini (Pesaro, 1792. február 29. – Párizs, 1868. november 13.)

Composer_Rossini_G_1865_by_Carjat

Gioacchino Antonio Rossini
(1792-1868)


Olasz zeneszerző volt. 1792. február 12-én született Pesaroban. Édesapja, Giuseppe Rossini trombitán és kürtön játszott. Édesanyja, Anna Guidarini pedig nagyon szépen énekelt. Gioacchino gyönyörű hangot örökölt, ezért szülei művészpályára szánták. Először 8 éves korában adták szakavatott kézbe: a lugói kanonoknál, Giuseppe Malerbinél kezdhette meg zenei tanulmányait.

Miután az 1800-as évek első évtizedében a család Bolognában telepedett le, az ottani zenei líceumban tanulhatott gordonkázni, később zongorázni. A tehetséges fiú nem csak a közönség előtt mutatkozott be, hanem megírta első operáját, első szimfóniáit és 1808-ban vizsgakantátáját. Csupán 18 éves volt, amikor Velencében bemutatták egyfelvonásos vígoperáját (La cambiale di matrimonio). Újabb vígoperáját “La pietra del paragone” címmel a Milanoi Scalaban mutatták be 1812-ben.

1813-ban komponált művével, a “Tancredi”-vel, majd az “Olasz nő Algírban” című darabjával nemzetközi hírnévre tett szert. Velencéből Nápolyba költözött, ahol megismerte későbbi feleségét, Isabella Colbran énekesnőt. Folyamatosan komponált. A nápolyi színházzal évi két opera megírására kötött szerződést, de más társulatok számára is komponált zeneműveket. Hét év alatt közel 20 operát írt.

Beaumarchais “Le barbier de Séville” című műve alapján komponált operája, “A sevillai borbély” 1816-ban – a premieren elszenvedett bukást követően – átütő sikert aratott. Napjainkig az egyik legismertebb Rossini-mű.

1822-ben néhány hónapot Bécsben töltött, ahol a közönség rajongása közepette vezényelte operáit. További sikeres vendégszereplések következtek Párizsban, majd Londonban. Végül 1824-ben Párizsban telepedett le. Az ottani zenei élet, és a Théatre-Italien vezetője lett. 1829. augusztus 3-án mutatták be utolsó operáját, a “Tell Vilmos”-t.

Az elkövetkező években visszatért Olaszországba, ahonnan utazásokat tett Franciaországba, Spanyolországba és Németországba. 1836-tól Bolognában élt feleségétől elváltan. Élénken foglalkoztatták olyan zenei kérdések, mint a líceum ügye, melynek egy ideig igazgatója is lett.

Első felesége halála után néhány hónappal újranősült. Kedélyállapota egyre romlott, s a sokféle kitüntetés (császártól, pápától, szultántól) sem tudta megállítani elhatalmasodó búskomorságát. Az 1848-as forradalom hatására előbb Firenzébe költözött, majd gyógykezelés céljából Franciaországba utazott, ahol le is telepedett a Párizshoz közeli Passyban. 1868-ban bekövetkezett haláláig ottani kastélyában élt.

Rossini életművében több tucat opera mellett egyházi műveket, kantátákat, vonósnégyeseket és vokális zenét is számon tartunk.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

Harmincéves korára világhírre tett szert vígoperáival. 1829 után nem írt több dalművet, de a korábbiak bevételeiből gondtalanul élt Párizsban.

A szigorú bolognaiak – nem minden ok nélkül – megrótták, hogy sokat vét a komponálás szabályai ellen. Rossini nem tagadta a vádat:

– Nem kellene annyi szemrehányást tenni magamnak, ha lenne időm kétszer átolvasni a kéziratot. De jól tudják, hogy alig hat hét áll a rendelkezésemre, hogy megírjak egy operát. Az első hónapot elszórakozom, és könyörgök, mikor szórakozzam, ha nem most, amikor fiatal és sikeres vagyok. Vagy azt szeretnék, hogy várjam meg, míg öreg leszek és csüggeteg? Végül eljön az utolsó két hét, és én minden délelőtt írok egy áriát vagy egy kettőst, amelyet aznap este már próbálnak is. Hát honnan lenne időm apró hanghibákra vadászni a kíséretben?

Felmentünk a lépcsőn a nagy ember szánalmas lakhelyére. Valami tetőtérfélében találtam magam, ahol rettenetes rendetlenség és piszok volt. Jól emlékszem a mennyezetre, melynek repedésein át patakokban csoroghatott be a víz eső idején.

Amikor beléptünk, Beethoven nem figyelt ránk. Egy kefelevonat fölé görnyedt, azt javítgatta. Aztán felnézett, és egész jó olaszsággal így szólt:

– Ah, Rossini, A Sevillai borbély szerzője! Gratulálok, kitűnő vígopera. Nagy örömmel olvastam, és jól szórakoztam. Sose írjon mást, mint vígoperát! Látogatásunk rövid volt. A társalgás egy része írásban zajlott. Legnagyobb csodálatomat fejeztem ki a zsenialitása iránt. Mély sóhajjal és egy egyszerű mondattal válaszolt:

– Ó, a hűtlen!

Aztán, miközben sok sikert kívánt a Zelmirá-hoz, felállt, és ismét megjegyezte:

– Mindenekelőtt írjon sok Sevillait…

A rozzant lépcsőn lefelé haladva alig tudtam visszafojtani könnyeimet.

Rossini költő barátjával, Carpanival 1822-ben járt Beethovennél

Liszt felkereste, és vendéglátója szobájában vadul improvizált a kis Pleyel-zongorán.. Amikor befejete, Rossini így szólt:

– A másikat jobban szeretem.

– Melyik másikat? – kérdezte Liszt értetlenül.

Hát, Haydn káoszát [A teremtés című oratóriumból].

Rotschild báró néhány fürt pompás szőlőt küldött a melegházából Rossininek. A köszönőlevelében így válaszolt: „Akármilyen felséges is a szőlője, a boromat nem szívesen veszem be pirulákban.” Ezt Rotschild felhívásnak vette, és legközelebb néhány palack híres Château Lafite bort küldött a zeneszerzőnek.

Egyszer egészen őszintén kijelentette, hogy az evésnél nincs a számára élvezetesebb foglalatosság:

– Az étvágy ugyanaz a gyomornak, mint a szerelem a szívnek. A gyomor a karmester, aki a szenvedélyek nagyzenekarát vezényli és működésbe hozza. A fagott és a pikoló, ahogy elégedetlenül kotyog, vagy vágyakozón csipog, az üres gyomrot személyesíti meg számomra. Másfelől, a tele bendő az öröm trianguluma, az élvezet üstdobja. Ami a szerelmet illeti, az par excellence prima donna, istennő, aki kavatinákat dalol az agynak, megrészegíti a fület, és elbűvöli a szívet. Az evés (így, az első helyen Rossininél!), a szerelem, az ének és az emésztés, az életként ismert vígopera négy felvonása, és úgy követik egymást, mint a pezsgő buborékjai. És bolond, aki ahelyett, hogy kiélvezné, hagyja elszállni őket.

Azt, hogy e muzsikus – aki odáig ragadtatta magát, hogy a szarvasgombát a gombák Mozartjának nevezte – nagy ínyenc volt, nem lehet tagadni. Mégis, amikor először láttam, igen elégedettnek látszott a reggeli kenyerével és tejével.

Auer Lipót (1845-1930), magyar hegedűművész és zenepedagógus

Délben felvette az asztalról a parókáját és feltette a kopasz fejére, melyet addig törölköző takart. Aztán felöltözött, és egy órakor minden nap az utcán volt. Leintette az első kocsist, és megkérdezte tőle:

– Mondja, fáradtak a lovai?

Ha a szerencsétlen azt válaszolta, hogy nem, soha nem vette igénybe a szolgálatait, mert csak a fáradt lovakban bízott, és egész életében egyszer sem ült vonatra.

Tömegével fordultak hozzá, ő meg csak ült a háziköntösében és ásítozott. Egyszer egy cingár, lerongyolódott alakot vezettek elébe, aki szentül hitte, hogy most megcsinálhatja a szerencséjét, hiszen Rossini olyan nagylelkű az elesettekkel.

– Nos – kérdezte tőle -, mit tehetek magáért? Énekes? Melyik műfajban?

– Nem, uram, én hangszeres vagyok, és ha megengedi…

-Ó, és mely hangszeren?

– Dobon, uram, és ha megengedi, eljátszom önnek…

– Még csak az hiányzik! – Tört ki Rossiniből a nevetés.

– Nem, köszönöm, nem. Különben sincs nálam dob.

– De én elhoztam az enyémet.

– Az ördögbe! De miért bajlódna ennyit?

Ám a mestertől nem lehetett megszabadulni. Behozta a dobot, és Rossini felkészült a legrosszabbra.

– Szíves engedelmével – szólt az illető -, akkor most eljátszom önnek A tolvaj szarka nyitányát.

– Ó – mondta Rossini, és ismét nevetett.

A fickó azonban belevágott, és az indulót bevezető harsány dobpergés után diadalittasan nézett fö, hogy mekkora zajt csapott.

– Uram – szólalt meg -, itt most hatvanütemnyi szünet jön, azt átugorjuk.

– Kérem, ne tegye! Legyen szíves, számolja végig őket! – mondta Rossini nyomatékosan.

Források: http://www.filharmonia.com/Htm/Gioacchino_Antonio_Rossini.html
Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse 104-110. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9
Illusztráció: Gioachino Rossini, photographed by Étienne Carjat, 1865

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s