Niccolò Paganini

Közzétette:

 

232 évvel ezelőtt megszületett Niccolò Paganini, itáliai hegedűvirtuóz, zeneszerző.

Paganini 1830 körülNiccolò Paganini (Genova, Genovai Köztársaság, 1782. október 27. – Nizza, Franciaország, 1840. május 27.) itáliai hegedűművész, zeneszerző, a 19. század eleji romantika korának legjelentősebb hegedűvirtuóza.

Kilenc éves kora előtt komponálta első szonátáját, 1793-ban már fellépett a nyilvánosság előtt. Megválasztották a luccai hercegi udvar első hegedűsének, ahol Európa legvirtuózabb hegedűsévé képezte ki magát. Többéves koncertkörútján elkápráztatta hallgatóit legendás előadóművészetével. Hatalmas vagyont szerzett és nemzetközi hírnévre tett szert. A kortársak számára hihetetlennek tűnt ez a hangszeres tudás, ezért nevezték technikáját boszorkányosnak őt magát pedig Az ördög hegedűsének. Munkássága hatással volt Brahmsra, Lisztre és Schumannra is. Szerzeményei Liszt zongoravirtuozitásának mintájául szolgáltak, Schumann pedig egyik koncertje után, amelyet Frankfurt am Mainban hallott, döntötte el, hogy nem a jogi pályának, hanem a zenének szenteli magát. Paganini leghíresebb tanítványa Antonio Bazzini, aki nyomdokain haladva a virtuóz irányt folytatta. Paganini briliáns kompozíciói a mai napig a hegedűművészek állandó műsorszámai. 1954 óta Genovában évente versenyt rendeznek az emlékére: Concorso internazionale di Violino Niccolò Paganini.

(Forrás: Wikipédia, Illusztráció: Paganini 1830 körül)

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

niccolo-paganini

Niccolò Paganini

(1782- 1840)

A Genovában született Paganini forradalmasította a hegedűjáték és a zenei előadóművészet természetét. Szerzőként is jelentős; a-moll caprice-ára többek között Brahms, Rahmanyinov, Lutosławski és Lloyd Webber írt variációkat.

 

Egyszer Lord Hollandnál játszott, ahol azt kérték tőle, hogy rögtönözzön hegedűszólót a következő történetre:

A fiú megöli apját, elmenekül, és útonálló lesz belőle. Beleszeret egy lányba, de az nem viszonozza érzéseit. A fiú kivezeti őt a vadonba, és egy szikláról a szakadékba ugrik vele, ahol örökre eltűnnek.

Miután végighallgatta a történetet, Paganini megkérte vendéglátóit, hogy minden fényt oltsanak el. Aztán játszani kezdett, és olyan megrázó erővel jelenítette meg a drámát, hogy több hölgy elájult, és amikor újra világos lett, olyan volt a szalon, mint egy csatatér.

Dublinban akkora érdeklődés nyilvánult meg a koncertje iránt, hogy volt, aki zálogba tette a kabátját, hogy jegyet vehessen. …

Négylovas hintót és felvigyázókat küldtek értünk, hogy Dublinból Black Rockba [Írország kormányzójának székhelyére] vigyenek.

A kormányzó egyik bájos lányát kísértem. A vacsoránál is egymás mellett ültünk, és ő megkérdezte tőlem, igaz-e – amit egyéb érdekességek mellett Paganiniről beszélnek -, hogy levágta a felesége fejét. Se igent, se nemet nem tudtam mondani, ezért így szóltam: – Kegyed nyugodt lehet, ilyet egyikünkével sem fog tenni.

Sir George Smart (1776-1867), angol zeneszerző és karmester

 

Elmondom, mi történt velem Padovában. Ennek majdnem tizenöt éve. Nagyon sikeres koncertet adtam. Másnap a szállodai asztalnál ültem (tizenhatodikként), és az érkezésemet senki sem vette észre. Az egyik vendég arról beszélt, milyen nagy hatással voltam rá az előző este. A szomszédja teljesen egyetértett vele, de hozzátette:

– Semmi meglepő nincs Paganini teljesítményében. Onnan a tehetsége, hogy nyolc évet ült börtönben, és csak a hegedűjével tudta enyhíteni fogva tartói szigorát. Alattomosan hátba szúrta az egyik barátomat, azért ítélték el.

Képzelheted, hogy megdöbbentek szörnyű bűnöm hallatán. Akkor megkértem ezt a jól értesült illetőt, mondja el pontosan, hol és mikor történt mindez. Minden szem felém fordult. Képzeld el a meglepetésüket, amikor a tragikus történet főhősét ismerték fel bennem. A mesélő zavarba jött. Az áldozat már nem volt a barátja. Csak hallotta – de megerősítették -, ő meg elhitte, de nem lehetetlen, hogy félrevezették. Így játszanak egy művész hírnevével, mert a lusták sosem értik meg, hogy nemcsak kényszerből lehet csinálni valamit.

Egy még nevetségesebb bécsi hír szintén próbára tette a híveimet. A Boszorkánytánc-variációkat játszottam, nem hatástalanul. Egy sápadt, mélabús, ám annál élesebb szemű illető kijelentette, hogy semmi meglepőt nem talált az előadásomban, mert ő világosan látta a könyökömnél az ördögöt – ő vezette a kezemet. Az arcvonásaim rá hasonlítanak, ez a bizonyíték. Piros ruhában volt, a fején két szarv, és a farkát a lába között viselte.

Paganini 1831-ben kelt levele François-Joseph Fétis (1784-1871) belga zenekritikusnak, komponistának és életrajzírónak

 

Harold Itáliában című művemet Paganini biztatására írtam. A távollétében többször is elhangzott, de mióta megjött, egyik koncertem műsorán se szerepelt, így aznap hallotta először.

A koncert után a fáradtságtól remegve, izzadtan álltam, amikor Paganini, Achilles fia kíséretében , hevesen gesztikulálva megjelent a karmesteri öltözőben. A később halálát okozó torokbetegség miatt már teljesen elvesztette a hangját, és nem volt tökéletes csend, a fián kívül senki sem tudta megfejteni, hogy mit mond. Magához intette és egy székre állította a gyereket, aki apja szájához tartotta a fülét, és nagyon figyelt.

– Uram, apám szeretné biztosítani önt, hogy még életében nem hatott rá így koncert, egészen tűzbe jött, és ha nem türtőztetné magát, az ön lába elé borulna megköszönni.

Zavart, hitetlenkedő mozdulatot tettem e különös szavakra, de Paganini elkapta a kezem, és miközben maradék hangján Igen, igen-t lehelt, a színpadra vonszolt, ahol még ott volt a zenészek jó része, letérdelt és megcsókolta a kezem. Felesleges leírnom elképedésemet, elég ha a tényekre szorítkozom.

[Másnap Achilles egy levelet adott át Berlioznak, megkérve őt, hogy csak a távozása után nyissa fel.]

Nyilván nagyon elsápadhattam, mert a feleségem, aki ekkor lépett be, látva külsőmet, megkérdezte:

– Mi baj van? Csak nem újabb rossz hír? Fel a fejjel! Már sok mindent túléltünk.

– Nem, épp ellenkezőleg.

– Akkor mi?

Paganinitől jött.

– Mi van vele?

– Küldött nekem … húszezer frankot.

– Louis, Louis! – kiáltotta Henrietta a gyereket keresve, aki a szomszéd szobában játszott, – Gyere ide, gyere anyádhoz, és köszönjük meg Istennek, amit apádért tett.

Beszaladtak, és az ágyam mellé térdeltek. Az anya imát mormolt, a fiú csodálkozva tette össze kis kezét. Micsoda látvány! Ó, Paganini! De kár, hogy nem lehetett részed benne!

Hector Berlioz visszaemlékezéseiből
Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse 95-98. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

One comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s