Műkincsrablások nyomában

 

 

De kié legyen Nofertiti?

Patrick Howlett-Martin

A nagy amerikai és európai múzeumokban ott mosolyog Buddha és sok görög szobor is. De e művek tulajdonjoga egyre gyakrabban megkérdőjeleződik.

NefretForeign Cultural Exchange Jurisdictional Immunity Clarification Act (Törvény a külfölddel folytatott kulturális cserék részére biztosított jogi mentesség feltételeiről). Így hívják azt a különleges amerikai törvénytervezetet, amelyet egy republikánus és egy demokrata kongresszusi képviselő terjesztett be, s amelyet a képviselőház februárban megszavazott és most a szenátus asztalán fekszik. A törvénytervezet hivatott garantálni az állami tulajdonban lévő múzeumok gyűjteményeinek védelmét az országon belül, illetve kikölcsönzés esetén külföldön is. Tiltja a vitatott, illetve törvénytelenül birtokolt vagy annak vélelmezett tulajdonjogú műtárgyak mindennemű lefoglalását vagy visszaigénylését. E szabály alól kivételt képeznek a náci Németország által a második világháború idején zsidó családoktól elkobzott műtárgyak. Más háborúk áldozatainak és a menekülteknek a vagyonát viszont már nem védené meg ez a törvény. Röviden, a törvénytervezet célja egyértelműen az, hogy meghiúsítson minden olyan kísérletet, amely az igazságszolgáltatás segítségével igyekezne visszaszerezni valószínűleg vagy bizonyítottan visszás körülmények között megkaparintott műtárgyakat.

Az Egyesült Államok legfontosabb múzeumainak restaurátorai nagy hévvel támogatták a törvénytervezetet, sőt kezdetben a franciaországi Múzeumok Országos Tanácsa is támogatta, de most úgy tűnik, hogy a széles körű tiltakozás hatására elbizonytalanodtak a francia döntéshozók.

El kell ismerni, hogy a múzeumi területet tényleges veszély fenyegeti, hiszen a múltban, esetenként katonai hadjáratokban, amelyeket régészek vagy az értékes múzeumi tárgyak felkutatásával megbízott szakemberek kíséretében hajtottak végre, számtalan kisajátításra került sor. Bizonyos esetek igencsak elhíresültek. Ilyen pl. a híres rosette-i kő története. Egy sztéléről van szó, amelyet 1799-ben Rosette-ben (a Nílus deltájában fekvő Rashid településéről van szó) Napóleon egyiptomi hadjárata során találtak meg, s amelyet a britek Abukirban aratott győzelmük után Angliába szállítottak. A kő jelenleg is a British Museumban van, és Egyiptom időről időre vissza-visszaköveteli.

Más szervezett műkincsfosztogatások kisebb visszhangot keltettek. Ilyen volt 1868-ban az etiópiai, 1874-ben a ghánai és 1897-ben az Edo királyságbeli (Benin) eset. Nagyon is elhíresült viszont, amikor 1860-ban brit-francia csapatok a pekingi Nyári Palotát fosztották ki. Legutóbb 2008-ban a párizsi Christie’s aukciós ház árverésén került újra reflektorfénybe az esemény, amikor Yves Saint Laurent divatkirály és Pierre Bergé üzletember műgyűjteményét árverezték. Két bronzszobor is a Nyári Palotából származott. Az aukció előtt a Christie’s húszmillió dollárért felajánlotta a két műtárgyat a Kínai Népköztársaságnak. A pekingi hatóságok némiképpen túlzottnak ítélték ezt az árat, annál is inkább, mert annak idején a tárgyakat nem egészen kifogástalan körülmények között vették birtokba.

Békeidőben is kínálkoznak kedvező alkalmak. A British Museum Henry Salt egyiptomi brit főkonzulnak köszönheti II. Ramszesz thébai szobrát, s a Lord Elginként ismert Thomas Bruce-nak, a szultán udvarába akkreditált nagykövetnek a Parthenon frízeinek egy részét. Ezek a szobrok valamelyest meg is sérültek, mivel vevőre várva évekig hevertek a szabadban Thomas Bruce birtokán. Görögország 1830 óta követeli vissza ezeket az építészeti elemeket. Hiram Bingham régész, a Yale Egyetem professzora 1911-ben a Machu Picchun mintegy ötezer tárgyat gyűjtött össze. Ezeket a tárgyakat, amelyeket Peru tanulmányozás és restaurálás céljaira formálisan egy esztendőre kölcsönadott, ma is az egyesült államokbeli New Haven Peabody múzeuma őrzi. A múzeum azt sem tette lehetővé, hogy a tárgyakat perui régészek tanulmányozhassák. Peru 1920 óta kéri a gyűjtemény visszaszolgáltatását. Végül 2011 februárjában sikerült megállapodásra jutni azzal a feltétellel, hogy Cuzcóban múzeum létesül az inka lelőhely leleteinek bemutatására, és a Peabody tartós kölcsönzés keretében megtarthatja a gyűjtemény legszebb darabjait.

A végtelenségig sorolhatnánk a műkincsrablásokat. Íme, találomra néhány eset: a ciprusi ún. kanakariai mozaikok (a kollekció az ikonokkal együtt több mint tizenötezer darabot számlál), amelyeket műkereskedők 1988-ban ajánlottak megvételre a Los Angeles-i Paul Getty Múzeumnak az 1974. évi török invázió után, Bizánc korabeli templomokból származnak. A mozaikokat a könnyebb szállítás kedvéért darabokra fűrészelték. Ezért Aydin Dikman Nefertiti_30-01-2006műkereskedő a felelős. Ő 1997 óta börtönben ül. Vagy itt van a Kr.e. 3400-ból származó Nofertiti mellszobrának az esete. A szobrot 1912-ben Ludwig Borchardt német régész fedezte fel. Tanulmányozás céljából Berlinbe szállítatta, és azóta is, száz éve a német fővárosban van.

A párizsi Ázsiai Művészetek Állami Múzeuma (Musée Guimet) őrzi a Banteay Srei-i khmer templom rózsaszínű homokkőből faragott portáljának eredetijét, amelyről André Malraux 1923-ban négy szobordíszt fűrésszel távolíttatott el…

Az UNESCO kísérletet tett arra, hogy közbeavatkozzon, s 1970-ben egy olyan egyezményt fogadott el, amely tiltja a törvénytelenül megszerzett műtárgyak kivitelét és behozatalát (aminek egyébként magától értetődő gyakorlattá kellene válnia), miközben arra ösztönzi az egyezményben részes államokat, hogy szolgáltassák vissza a műkincseket a származás szerint tulajdonos országnak. Egyetlen probléma, hogy a konvenció kizárólag a részes államokra nézve kötelező érvényű és nincs visszamenőleges hatálya. Így például sorra születtek a meddő ajánlások, hogy adják vissza Törökországnak azt a második szfinxet, amely a hajdani hettita birodalom (Kr.e. 2000–1200) fővárosából, Bogazköy-ből származik, és amelyet jelenleg is a berlini múzeumban őriznek.

Vannak azért sikeres akciók is. Egyiptom 2007-ben kijelentette, hogy mindaddig nem hajlandó régészeket fogadni a Louvre-ból, amíg nem szolgáltatják vissza azt az öt óegyiptomi sztélét, amelyet a Louvre a 2000-es évek elején vásárolt meg, de amelyeket Kairó álláspontja szerint hivatalosan folytatott ásatások során tulajdonítottak el a nyolcvanas években. És 2009-ben, láss csodát, visszaszolgáltatták a sztéléket.

Az UNESCO folytatta küzdelmét, s a Nemzetközi Intézet a Polgári Jog Egységesítéséért (Unidroit) nevű szervezethez fordult annak érdekében, hogy az 1970. évi egyezmény hatálya intézményekre és magánszemélyekre is kiterjedjen, továbbá hogy az államok felhatalmazást kapjanak peres eljárás kezdeményezésére a műkincseket bitorlók ellen saját országuk bíróságainál. Ezt az 1995. évi Chartát, amelyet mindössze tizenegy állam ratifikált (közülük egy sem tartozik a „nevesebb” orgazdák közé), élesen bírálják a műkincskereskedők, az antikváriusok, amin nincs mit csodálkozni, de meglepő módon a múzeumigazgatókat és a művészeti galériákat tömörítő ún. Bizot-csoport is, amely nevét Irene Bizot-ról, a franciaországi állami múzeumok értekezletének korábbi igazgatójáról kapta.

Ezek a szakemberek úgy vélik, hogy rajtuk múlik ezeknek a műtárgyaknak a restaurálása és közkinccsé tétele, s csak az általuk irányított szervezetek stabilitása és elismertsége garantálhat olyan biztonságot és látogatottságot, amire egy, a „periférián” működő múzeum képtelen lenne. És sor példát találhatunk arra, hogy mi történhet, ha nincs biztosítva a nyugati műgyűjtők és múzeumok által kínált garancia: a Bagdadi Múzeum kifosztása a 2003-as amerikai támadáskor vagy a kairói múzeumé 2011-ben, vagy buddhista emlékek lerombolása Afganisztánban. Tulajdonképpen, amikor Martin Schayen norvég műgyűjtő Londonban megvásárolta, egyben meg is mentette az 1993–95-ben a bamiyani barlangokban talált buddhista kéziratokat.

A British Museum kurátora által vezetett Bizot-csoport legfőbb érve azonban még ennél is különösebb. A csoport szerint ugyanis nem fontos, hogy hol őrzik a műkincset, vagy hogy jogszerűen és legitim módón birtokolják-e, mivel a műkincs tulajdonképpen mindenkié. A 2002-ben a British Museum által ihletett és 37 kurátor és művészeti galériavezető által aláírt nyilatkozat kifejti: „Az idő múlásával a vétel, ajándékozás vagy tulajdonmegosztás révén megszerzett műtárgyak annak a múzeumnak a tulajdonába mentek át, ahol őrzik őket és e tulajdonjog kiterjesztése révén a múzeumnak otthont adó nemzet kulturális örökségének a részévé lettek.” Ezt az álláspontot képviseli Spanyolország, amely szerint a több mint tíz esztendőn át őrzött gyűjtemények a nemzeti kulturális örökség részévé lesznek.

Nincs tehát jelentősége annak, hogy a múzeumi kurátorok és a műkereskedők összejátszanak? Marion True-t, aki 1986 és 2005 között a Los Angeles-i Paul Getty Múzeum kurátora volt és évi százmillió dolláros műtárgyvásárlási keret felett rendelkezett, valamint a koppenhágai Carlsberg Glyptotec-kel üzletelő Robert Hecht amerikai műkincskereskedőt 2009 márciusában a római bíróság felelősségre vonta a cerveteri etruszk lelőhelyről származó régiségek törvénytelen megszerzése miatt. A felelősségre vonást feljelentés és a svájci rendőrségnek Giacomo Medici olasz műtárgykereskedő raktárában végrehajtott házkutatása előzte meg. Utóbbit 2005-ben tízéves börtönbüntetéssel sújtották. Ugyanez a múzeum a kilencvenes években megvásárolta Lawrence és Barbara Fleischman magángyűjteményét, amelynek szintén a fent említett Giacomo Medici volt a fő szállítója. Kellemetlen ügyek ezek, de elősegítik a helyzet tisztázását. A New York-i Metropolitan Museum of Art 2006 februárjában tárgyalásokat folytatott Olaszországgal, amelyek eredményeként mintegy negyven műtárgyat szolgáltatott vissza, köztük gyűjteményeinek egyik legszebb darabját, az athéni Euphroniosz által szignált nagyméretű kerámiaedényt, ún. krátért. Utóbbit Cerveteriből lopták el, s 1972-ben egymillió dollárt fizettek érte Robert Hecht műkereskedőnek. A múzeum kötelezettséget vállalt arra is, hogy 2012-ben visszaszolgáltatja azt a Morgantinából származó Aphrodité-szobrot is, amelyet 1988-ban tizennyolcmillió dollárért vásárolt meg Robin Symes műkereskedőtől. Ami még ennél is fontosabb: az Egyesült Államok és Olaszország 2006-ban, majd 2011-ben megújította az eredetileg 2001-ben aláírt és öt évre szóló megállapodást, amely megtiltja a Kr.e. 9. és a Kr.u. 4 század közötti időszakban keletkezett műalkotások Olaszországból történő behozatalát.

Noha vannak kivételek is a jelek szerint, egy-egy műtárgy visszaszolgáltatása leginkább nem múzeumok döntése alapján, hanem nyomozást és pereket követően történik. Az ősi kultúrák országai akkor ébrednek rá, mennyire fontos szerepe van kulturális örökségüknek, amikor meg akarnak jelenni a nemzetközi porondon. Ez aztán arra ösztönzi őket, hogy fokozott nyomást gyakoroljanak, amit remélhetőleg felvált majd az olyannyira sürgetett morális alapokon nyugvó állami cselekvés. Így például a bagdadi és a moszuli nemzeti múzeumok 2003–2004. évi kifosztása után az az FBI egy erre a feladatra szakosodott részleget (Art Theft Program) hozott létre. Ez tette lehetővé, hogy 2006 júliusában Amerikában megtalálják a Bagdadi Nemzeti Múzeum gyűjteményének egyik legszebb darabját, Entemens király szobrát. Csakis ilyen eszközökkel lehet majd felvenni a harcot a Bizot-csoport által képviselt „egyetemes kulturális örökség” hamis koncepciója, valamint az amerikai szenátorok asztalán fekvő törvényjavaslat ellen.

 

Fordította: Forgács András – Le Monde diplomatique

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s