Az egyházi rendről a középkorban

Közzétette:

 

 

Az egyházi rendbe (latin: clerus, magyarul: klérus) pappá szentelés útján lehetett bekerülni. A felszentelés a katolikus egyház egyik eltörölhetetlen szentsége. A papi pályát elvileg hosszú tanulmányok előzték meg, ami után a papjelölt először szerpap (segédpap, diakónus) lett, ezután pedig áldozópappá (presbiterré) szentelték fel, amely már felhatalmazta őt a szentségek kiszolgálására is.

A “világi” papokat (klerikusok) meg kell különböztetni a szerzetesektől, mert nem kolostori közösségben éltek, hanem a “világban”, a hívek között végezték lelkipásztori teendőiket. A világi papság káplánjait, plébánosait alsópapságnak is szokták nevezni, megkülönböztetésül a hierarchiában fölöttük álló

főpapságtól. árpád_kori_templom

Az alsópapság falusi plébániákon, parókiákon élt szerény körülmények között, és csekély an anyagi jövedelemmel rendelkezett. Megkapta az egyházi tized egy részét, a faluban egy-két teleknyi földet birtokolt, amit a hívek műveltek meg. A parókia jövedelmét gyarapította, hogy a falu lakóinak kezdetben önkéntes ajándékai később állandósultak, és a plébánossal kötött szerződés értelmében mindenki terménnyel vagy pénzzel járult hozzá egyháza fenntartásához. Bizonyos egyházi szolgálatokért – keresztelés, esketés, temetés stb. – a hívek pénzt fizettek papjaiknak. A plébánosok többsége nem végzett magasabb iskolát, hanem csak a plébániai iskolákban tanult. Tudtak írni-olvasni, énekelni, de magasabb műveltségre nem tettek szert, és ezt nem is várták el tőlük.

Az egyházi feladatok mellett a plébánia közvetítette az alapfokú műveltséget a plébániai iskolák működtetésével. Ezeknek kezdetben a falusi papság utánpótlását kellett biztosítaniuk, a középkori papság így jórészt a gyakorlatban szerezte meg egyházi ismereteit. A szertartások elsajátítása mellett tanítottak itt írás-olvasást, egyházi zenét és éneklést, valamint latin nyelvet. A tanítványok döntően a jobbágyok gyermekei közül kerültek ki, akik előtt így megnyílhatott a magasabb iskoláztatás lehetősége. Később az iskolákban olyanok is tanulhattak, akik nem készültek papi pályára, ők gyarapították a világi írástudók, a deákok számát.

A kora középkorban szokás volt, hogy a plébánosokat a földesúr választotta ki és iktatta hivatalába, ezt nevezték kegyúri jognak. A földesúr a plébániát saját egyházának tekintette, ő gyámkodott felette, hiszen ő adta az egyháznak a telket, anyagilag támogatta a templom építését, javadalmakat adományozott az egyház fenntartására. A pápaság megerősödésével a birtokosok ezt a jogukat elveszítették, legfeljebb ajánlhatták papjelöltjeiket, de a plébánosok kinevezése a püspökök kezébe került. Ha azonban a tekintélyesebb birtokosok bemutatták jelöltjeiket, akkor nem volt kétséges, hogy a püspök kit fog kinevezni a plébánosnak.

Hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy pap – végigjárva az egyházi ranglétrát – tehetsége vagy jóakarói révén megszerezze a legmagasabb egyházi rendi fokozatot, és püspök lehessen. A püspökök, az egyházi kormányzatban fölöttük álló érsekek, bíborosok, a kolostorok apátjai a főpapság (prelátusok) szűk rétegéhez tartoztak. A főpapság nemcsak az egyházi, hanem a társadalmi hierarchiának is a csúcsán állt, fontos állami feladatokat kapott, tagja volt a királyi tanácsnak, vezette a királyi hivatalokat, diplomáciai szolgálatot teljesített.

A kora középkorban a püspököket a király jelölte és nevezte ki hivatalukba, ezt nevezték főkegyúri jognak. Az invesztitúra a püspöki székbe és az egyházi birtokba való ünnepélyes beiktatás ceremóniáját jelentette. Ekkor a király átadta a püspöki jelvényeket, a pásztorbotot és a gyűrűt, majd a püspök királyának hűségesküt tett. A királyok, mivel ők adományozták nemzeti egyházuknak a birtokokat, erről a jogukról nem akartak lemondani, ugyanakkor a pápaság is igényt tartott a püspöki kinevezésre, hiszen a katolikus egyházat egyetemesnek, országhatárok és nemzetek felettinek tekintették. (Ez a szembenállás vezetett el a pápák és a német-római császárok közötti invesztitúra-háborúkhoz.) Országonként eltérő megoldások születtek: a mindenkori erőviszonyok határozták meg, hogy a pápa csak megerősítette-e az uralkodó által történt püspöki kinevezést, vagy a király volt az, aki csak bemutatta választottját, de a döntés Rómáé maradt. Akárhogy is történt, a felszentelésből következően a püspök templomot, oltárt, papot szentelhetett, plébánosokat nevezhetett ki, csak ő bérmálhatott; a beiktatás után pedig az új főpap egy egész egyházmegyét kormányzott, és egy hatalmas birtok “tulajdonosa” lett.

Az egyházi birtokokat holtkéz birtokoknak is nevezték. A megadományozott ugyanis nem egy konkrét egyházi személy volt, hanem az egyház a maga egészében ill. az a szent, akinek a tiszteletére a katedrálist, a templomot vagy a kolostort emelték. Az egyházi birtok – legyen az püspöki vagy kolostori – nem volt eladható, továbbadományozható, végrendeletileg örökíthető, vagyis holttá vált, mindenkor az egyház vagy kolostor tulajdonában maradt. Ez a rendezett jogi helyzet, a biztonság érzete tette az egyházi birtokokat – főleg a kolostorok földjeit – a mezőgazdasági termelés mintagazdaságaivá. Az egyházat gyarapították a kegyes adományok is, a világi urak végrendeletileg az egyházra hagyott földjei.

A püspökségek jövedelme kettős eredetű volt. Egyrészt hatalmas birtokaik jövedelméből, másrészt a tizedből tevődött össze. Európában általánossá vált, hogy szinte minden után tizedet kellett fizetni az egyháznak, így a jobbágyok tized címén gabonával, borral, olajjal, sertéssel, báránnyal, kecskével, borjúval, lennel, kenderrel, kerti veteményekkel, szárnyasokkal, mézzel stb. adóztak, a kézművesek pedig iparcikkeikkel rótták le egyházi adójukat. Az árutermelés kiformálódása után a tizedet már pénzben szedték, és a legszegényebbek, a földjüket elveszített parasztok sem menekülhettek meg tőle, nekik meghatározott összegben kellett fizetni az ún. kereszténypénzt.

A tizedet elvben teljesen a püspök vette kézhez, és egyházmegyéje intézményeinek, templomainak, iskoláinak fenntartására fordította. Ennek alapján engedte át a tized egy részét a plébánosoknak, amely országonként eltérően lehetett a tized negyede, nyolcada vagy tizenhatoda.

A püspöki székhelyeken működtek a káptalanok, azok az egyházi hivatalok, amelyek a p üspököt segítették az egyházmegye irányításában. A káptalanok élén a prépost állt, papi tagjait pedig kanonokoknak hívták. A káptalan feladata volt többek között az egyházi bíráskodás, az iskolák működtetése, a papnevelés, az egész vallási élet szervezése, de kiállíthattak földbirtoklást tanúsító oklevelet is.

 

Forrás: Sulinet – Illusztráció: Árpád-kori templom

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s