Közzétette: Kő Pál
bemutatkozó előadása
Tisztelt elnök úr, kedves Akadémikus társaim, kedves növendékeim, akik megtöltik a termet! – Óvatos voltam és megkértem őket, feltétlenül jöjjenek el, különben 
négyen-öten üldögélnénk itt. – Külön szeretettel köszöntöm Édesanyámat, akit sikerült elcsábítanom és eljött. Ez a bemutatkozás tulajdonképpen már megvolt, mert szobrászattal foglalkozom. Az utóbbi években főleg köztéri szobrászattal. S az már maga egy állandó plénum, egy állandó jelenlét valahol az országban. Elhoztam ide két kis szobrocskát, ami elfért a szatyromban. De elhívtam két kitűnő barátomat, Kuncz László énekest és Kobzos Kiss Tamást, akit tényleg csak kobzosnak tudok mondani. Buda Ferenc volt a keresztapja és ez a név rajta ragadt, hiszen eggyé vált a hangszerével. Ők fogják az igazi élményt nyújtani, mert egy szobrász olyan nagyon nem tud szavakban megnyilvánulni. S én különben sem vagyok a szavak embere. Nem is akarok sokat dumálni, mert sok beszédnek sok az alja, és mondhatnék még ilyen közhelyeket. Óvatosságból elhoztam egy filmet, Major Sándor készítette, Szülőföldem a címe. Tíz percre belenéznénk, utána óvatosan abbahagyjuk, és akkor majd a zenészek átveszik a szerepet, mert valóban ők azok, akik igazán meg tudnak itt szólalni. Azért is örülök, mert Kuncz László hangját hallottam már kint a veszprémi vár udvarán. Ott sem volt nagyon halk ez a hang, itt lehet, hogy ez a kék égbolt megreped. A zólyomi várban is eleresztette a hangját, de ettől még Zólyom nem lett a miénk. Amikor a filmnek vége, akkor szeretném, ha ők is szólnának magukról egy pár szót. Nézzünk bele a filmbe. Most is csak azt tudnánk elmondani, édesanyám és én is, amit Major Sándornak mondtunk
A Szülőföldem című film szövege:
Kő Pál: 1961 óta váltam eggyé ezzel a névvel, mert ezt megelőzően bizony elég sokfajta nevem volt. Úgy indult a dolog, hogy Perespusztán születtem. Édesanyám nevével Pataki Lajosnak indult az életem. Ez a név nem sokáig ragadt reám, mert amikor az elemi iskoláimat elkezdtem, akkor édesapám vitt beíratni. Édesapámat Maczky Bélának hívták, és ő Maczky Leventének íratott be az értesítőbe. Mikor azonban a hetediket, nyolcadikat jártam, Fekete Imre tanár úr azt mondta, hogy ilyen név, hogy Levente, nincsen. Ekkor már az 50-es évek, a Rákosi korszak szelleme uralkodott, ez, hogy Levente, egy kissé zavaró volt számukra. Akkor ő azt mondta, hogy mi a te bérma-neved, vagy milyen más neveid vannak? Akkor mondtam, Iván, Lajos, Benti. És akkor ez ment tovább az indexemben, az értesítőmben. Amikor aztán elvégeztem a gimnáziumot, úgy döntöttem, hogy most már elég ebből a sokféle megszólításból, hogy kapkodom a fejem majdnem minden névre. Elhatároztam, hogy kitalálok magamnak egy nevet, amit esetleg lehet művésznévnek is vélni. Sokkal nagyobb drámák zajlottak emögött, de végül elhatároztam, hogy Kő Pállá leszek, és belügyminiszteri engedéllyel most már hivatalosan viselem. Dédnagyapám fantasztikus – hogy úgy mondjam – szenvedélyes, hedonista ember volt, Egerben volt főszolgabíró. Kálig jött vonattal és oda ment elé a hintó. Itt át kellett ülnie a saját hintajába. Egy eleven és érdekes történet róla: gimnazista voltam, édesapámmal álldogáltunk a kálkápolnai restiben. Odajött egy vasutas és azt mondta apámnak: maga a Maczky Béla? Mondta, én vagyok. Megmutatnék magának valamit… Mondta, jól van, mutassa. Elmentünk az állomás mögé, megmutatott egy házat és mi nem tudtuk mire vélni, hogy miért volt olyan fontos neki, hogy megmutassa. Azt mondja, tudják, miből vettem én ezt? Amit a Maczky Emil nagyságos úr adott nekem borravalót. A táskáját, meg néha a sétapálcáját átvittem a hintóba. – Édesapám diákéveire gondolok és felidézem azt, amit tudok tőle. Ő nagyon tehetséges ember volt. Katonai pályára készült. A nagybátyja, mint saját gyermekét, úgy kezelte és így Kőszegre, katonaiskolába került. Ott összetűzése volt az egyik felettes tanárával, valamilyen ezredessel, és párbaj lett belőle. Aztán kirúgták. Gondolom, ez elég nagy trauma lehetett a családnak is, mert mindenhonnan kitették, de végül a szülőfalujába került jegyzőgyakornoknak, Engel Emil bácsihoz.
Pataki Terézia: Hevesen születtem, hevesi vagyok. Tizenketten születtünk, hatan meghaltak, hatan megmaradtunk. Tanyán születtem én is. Édesapám dohánykertész volt. Édesanyám már nem akarta, de mégis úgy sikerült, hogy megszülettem. Amikor a hatot kijártam, akkor Maczkyékhoz kerültem cselédnek. Régen földbirtokosok voltak, de elszegényedtek. Én már szegénygyerekhez mentem, már akkor ők szegények voltak. De azért én, hogy is mondjam csak, amikor megtudták, hogy a fiúktól terhes voltam, akkor aztán már nagyon nem tetszett nekik A Pataki Jóska bácsinak a lányát veszi el! Gyűlöltek bennünket. No most akkor édesanyám, édesapám azt mondta, nem engedem, hogy itthon legyen. Ha kellett neki a nagyságos úr, akkor menjen oda. A sógoromhoz mentem és ott született meg az én kisfiam, a Perespusztán. Amikor a férjem Munkácsról hazajött – katona volt – kiváltottunk egy szoba-konyhát a Bajcsy Zsilinszky úton. Onnan is kilakoltattak Horthy Miklós neve napján. Kellett a lakás, nem bírtunk elmenni. A kormányzó úr őfőméltósága neve napján nem fognak kitenni bennünket! Dehogynem. Jöttek, kiraktak bennünket. Akkor a szomszédban laktunk egy darabig, utána kaptunk egy szoba-konyhát megint, s ott laktunk. Aztán az én férjemet megint elvitték katonának, nem is annyira katonának, jöttek be az oroszok és nekünk azt mondták, csak egy pillanatra. És a pillanatból nem egy pillanat lett, hanem évek hosszú sora. Akkor istállóban laktunk a Német tanyán az egyik asszonynál, úgy hítták hogy Bözsi néni. Ő az istállónak az egyik végében lakott, mink a másik végében. Onnan aztán bementünk az iskolába. Ottan rendes lakásunk volt az iskolában bent. S már aztán a gyerekem iskolába járt: Császra.
Kő Pál: Az, hogy édesapám egy ilyen család elsőszülött gyermeke – a másik ágon nem voltak gyermekek -, egy cselédlányt vállalt, aki náluk cseléd, és nagyon büszke ember volt és ő is mégis, abban az időben vállalta édesanyámat. És talán elfogadta az ő családja is. De ott állt a fiatal szerelmes pár, hogy úgy mondjam és tető sem volt a fejük fölött. Nem lettem gimnazista. Édesanyám a búcsúból hozott haza egy festményt, ami tájat ábrázolt. Szép kis fehérre meszelt ház, bokrok, hattyúk a tóban. Gyönyörű szép kép volt,( szépek voltak ezek az idők), és akkor édesanyám mondta: kisfiam, nem tudnál te ilyeneket festeni? Hát ez akkor tizennyolc forintba került. Mondom, megpróbálom. Na akkor indult az én festő karrierem, mert elkezdtem ilyeneket festeni és nagyon sokat festettem. Édesanya ezeket sokkal olcsóbban adta. És nagyon sokat eladtunk. – Aztán később jött egy kurátor, mondta, hogy szeretne egy stációt rendelni. Bejött Kompér Faragó Pista bácsi is, megbeszéltük ezt a dolgot. Kétezer forintot ígértek. És az a kétezer forint fantasztikus pénz volt akkor. Na én annak akkor neki is álltam, és megcsináltam. Több mint egy hónapig dolgoztam ezen a munkán. Kivitték Jászszentandrásra, és akkor szembesültem egy festőóriással, Aba-Novák Vilmossal. Ez volt az első igazi nagy festészeti élményem. A jászszentandrási freskót ő festette, ezt később azonosítottam be. Ez a büszkeség elmondhatatlan. Ma is ott van a munkám. Hát ez nagyon-nagyon jó volt. Hogy én is kereső ember lettem. – Itt vagyunk Perespusztán, ami virágzó szép kis major volt és a gyermekkorom helyszíne. 1949-től 1952-ig éltünk itt. Ennek már semmi nyomát nem nagyon találjuk itt. Lebontották az épületet, nincs meg a kút, nincs meg a hátsó istálló, szénakazal se. Nem találok semmit, amit nektek mutathatnék. Csak egy romhalmazt. És így mennek tönkre a magyar tanyák. Ezek az élmények szaggatják föl az emberből a mondandót, hogy a parasztember ragaszkodik a tanyájához, ezt tudom. De itt a feje fölött átnyúlnak és akkor ez történik. Hogy milliós értékek eltűnnek. Aki kapja, marja. És akkor így néz ki.
Lázár Ervin: Ezt még megtoldom azzal, hogy ahol az iskola volt, oda én két kilométerre laktam. Azt is lebontották… És az 50-es években jöttek a nem mondom meg, hogy kicsodák, hogy milyen emberek, egy vödör piros festékkel, ecsettel, és mindenre tettek egy jelet, egy keresztet és egy számot. És akkor voltak a padlások lesöpörve, szóval eszméletlen. Akkor fölosztották a földet és az embereknek nem volt semmijük. Semmijük! Szinte magukat fogták be az ekébe, úgy művelték a földet, majd amikor kicsit összeszedték magukat, akkor meg jöttek és tsz-t kellett alakítani. S akkor azt mondták, hogy inkább visszaadják a földjüket. S lehet, hogy ez Magyarországon nem fordult elő mással, de Alsó-Rácegresen előfordult.
Kő Pál: Ahogy lépkedünk az időben odébb és odébb… Akkor engem már édesapa valahogy beíratott a gimnáziumba Kálba, tehát már gimnazista voltam. Az ott töltött éveim végig a sportolás körül forgolódtak. Leginkább az érdekelt, nem a tanulás. Onnan én aztán átmentem különbözeti vizsgával a pesti Török Pál utcai Képzőművészeti Gimnáziumba. Ahol elkezdtem szobrászattal foglalkozni, és nem bántam meg, mert Somogyi – amikor végeztünk, akkor ő kiment római ösztöndíjjal Rómába – ezt később tudtam meg – őnála tanultam két évig. Amikor felvételiztem a Főiskolára – kétszer felvételiztem – és másodszorra vettek föl, akkor már ő is odakerült tanárnak. Ez 1963-ban volt. Nyilván azért vettek föl. Öt év után végeztem, és elkezdődött a felnőtt szobrászéletem. Ez volt 1968-ban. És akkor ismerkedtem meg, illetve nem – már ismertem előbb is – a feleségemmel, mostani feleségemmel, Péterfy Gizellával, de akkor már együtt voltunk és aztán innentől fut együtt az életutunk. Van két szép gyerekünk, és nagyon sok az elfoglaltságunk… Nagyon szépen köszönöm a türelmeteket. Szeretném megkérni először Kuncz Lászlót, hogy néhány szóval mutassa be önmagát. Utána úgyis énekszó, zene következik. És ugyanezt kérem Tamástól is. Ebben a sorrendben.
Kuncz László: Eleinte csak Kő Pálként ismertem Lujost, aztán nagyon meg voltam lepve, amikor ezekre a dolgokra fény derült. Ahogy ő a nevével kezdte a bemutatkozást, ugye így illik, én is bemutatkozom. Engem Kuncz Lászlónak hívtak mindig. Ez egy olyan furcsa kettősség volt számomra, mert tudatában voltam annak, hogy apai ágon, sőt anyai ágon is, őseim bevándoroltak ebbe az országba. De hogyha a keresztnevemet tekintem, akkor annak már egy kicsit nagyobb hagyománya van. Bár hogyha ennek is kicsit utána nézünk, Szent László is Lengyelországban született lengyel anyától. Ebben semmiféle szégyen nincs. Ismeretségünk Bécsből datálódik. Ugyanott ismerkedtem meg Kecskés Andrással is. A lantos Kecskés Andrással és Kobzos Kiss Tamással. De mindenképpen ennek a zenének az égisze alatt. Amikor Bécsben tanultunk Andrással, akkor Tamás különböző funkciókban arra látogatott és ott megismerkedtünk. Ennek már jó néhány évtizede. S harcostársakként azóta is műveljük a régi magyar dalokat. Én azért még sok mindent tudnék mesélni, dehát egy idő után azért mégis jobb, hogyha az énekes hallgat, illetve hogyha énekel, mint ahogy a szobrász szobor. De azért hozzátartozik a képhez, hogy a foglalkozásom operaénekes. Már több mint egy évtizede a pécsi színházban működöm és ott különböző közismert basszbariton szerepeket énekelek. S ebben nagyon jól is érzem magam. Azonkívül oratóriumokat, gregorián dalokat s nem csak magyarul, hanem különböző nyelveken. A legutolsó fellépésem Bécsben volt, ahol Schubert Téli utazását énekeltem németül. És valahogy azért az is tetszett. Hála Istennek nekem is, és a hallgatóságnak is. De az biztos, hogy ezek a dalok visszanyúlva a középkorra és talán, úgy szokták mondani a tizenkilencedik. századig – na persze a népdalokat nem lehet igazán elhelyezni korban – de ezek nem is olyan jellegű népdalok, mint a legjobb értelemben vett táncházas mozgalmas szerep, hanem ezek történelmi énekek. Igazából írásban maradtak ránk. Rengeteg énekünk van, ezt úgyis meg fogjátok tudni előbb-utóbb.
Kobzos Kiss Tamás: Lacinak eltörött a lába, azért nem állt föl. De nem tudom, most föl kell állni, vagy nem?
Kő Pál: Ahogy jól esik. Ez egy nagyon kedves és szeretetre méltó társaság.
Kobzos Kiss Tamás: Én fölállok szívesen, de úgyis le kell ülni, ezt már előre megmondom. Én sem Kobzos Kiss Tamásnak születtem, hanem Kiss Tamásnak. Apámat is úgy hívják. Még él hál Istennek Debrecenben. Költő. Debrecenben a 70-es években láttam először Lujost a tévében és annyira maradandó élmény volt, én a szobrászathoz betegesen vonzódom. Hoztam magammal egy Amerigo Tot albumot, őt is Debrecenből ismerem, a kiállításán ott voltam. Én innen nem messze dolgozom, körülbelül kétszáz méterre van az óbudai népzeneiskola, ahol igazgató vagyok, és remek kollégáim vannak. Olyanok, mint ifj. Csoóri Sándor, Jánosi András. Mindenki a népzene őrültje. Én annyiból vagyok más, hogy belekapcsolódtam a régi magyar zenébe is, és voltak évek, amikor szinte csak azzal foglalkoztam. Ez az a tíz év, amikor a Lacival együtt zenéltünk Kecskés András együttesében. Nagyon köszönöm a megtiszteltetést, hogy itt lehetek. Különben tényleg nagyon szívesen megyek kiállítás-megnyitókra és hívnak is engem, ezt nagyon fontos kapcsolatnak tartom. Bár egy zenésznek nehezebb meghívni koncertre szerepelni mást, sajnos, szóval ez nem annyira kölcsönös, de mondjuk, amikor Samu Géza beállított egy ketrecbe engem Debrecenben, ilyen élmény tényleg nagyon sok volt. Akkor én is elénekelnék most a Millecentenáriumhoz kapcsolódva egy éneket a XVI. századból. 1538-ból. Már akkor is emlékeztek a honfoglaló magyarokra, mindenféle különösebb fenekedés nélkül. Fontosnak tartották a prédikátorok, például Esztergomi Farkas András írt egy hosszú éneket a zsidó és magyar nemzetről. Most mindenkit megkímélek, s nem fogom végigénekelni. Csak az első néhány versszakot.
*
Kő Pál: Az élő beszéd teljesen más. Más a lüktetése és a dallama. Képek tartoznak hozzá, élő emberek lanttal és torokkal, csillogó szempárok. A várakozás izgalma. Egy más hőmérséklet. Itt az Akadémián történt mindez.
1996 október 17.
Lighthouse 