Közzétette: 128 évvel ezelőtt, (1883.10.26.) Megszületett Zemplén Géza Kossuth-díjas kémikus, a magyar gyógyszeripar fejlesztésének egyik meghatározó alakja.
SZÁNTAY CSABA
Zemplén Géza (1883–1956)
A gyökerek
Zemplén Géza Zemplén Géza az egyik legkiválóbb mestertõl, a Nobel-díj birtokosától, Emil Fischertől Berlinben tanulta meg a szakma szeretetét és mûvelésének titkait, a mintegy két és fél éves tanulmányútja során, az ezerkilencszázas évek elsõ évtizedében.
Emil Fischer a valaha élt szerves kémikusok egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt. Olyan bonyolult természetes szerves anyagok szerkezetfelderítését oldotta meg sikerrel, mint például az aminosavak, peptidek, szénhidrátok, purinbázisok. Az egyszerű cukrok, a mono- és diszaccharidok már önmagukban is sok kiralitáscentrumot (sztereogén centrumot) tartalmaznak és ezek relatív konfigurációit felderíteni abban az időben, amikor még nem álltak rendelkezésre spektroszkópiai műszerek vagy olyan elválasztási módszerek, mint a kromatográfia, hihetetlen bravúrnak számítanak. Fischer – intuitív módon – még az abszolút konfigurációt is helyesen határozta meg.
A Fischer-iskola másik jellegzetessége, amit Zemplén ugyancsak magával hozott Magyarországra, a gyakorlati élettel, a gyógyszeriparral való kapcsolat. Emil Fischer volt az, aki a barbiturátok (közöttük a veronal) szintézisét elvégezte és nyugtató hatásukat felismerte. Ez a felfedezés számára nagy üzleti sikert is hozott. Amikor egyszer a divatos író, Hermann Susermann a berlini promenádon összetalálkozott Fischerrel, örömmel kiáltott fel: “Milyen boldog vagyok, excellenciás uram, hogy személyesen is köszönetet mondhatok Önnek ezért a csodálatos altatóért, a Veronálért. Ön megmentett engem, hiszen be sem kell vennem a gyógyszert, elegendõ, ha az éjjeliszekrényemre teszem.” “Ez a véletlenek figyelemre méltó egybeesése ” – válaszolta Fischer.
“Ha én nehezen alszom el, csak az Ön által írt valamelyik regényhez kell nyúlnom. Ez kivétel nélkül hat már akkor is, ha a szép könyvét az éjjeliszekrényemre helyezem.” Évekkel később jegyezte meg Fischer: “Abban az idõben egy bizonyos Barbara nevű kisasszonyba voltam szerelmes és ezért adtam a húgysavszármazékaimnak a barbiturát elnevezést.” Íme egy nagy kémikus szerelmes romantikájának megnyilvánulási formája.
Helferich, késõbbi professzor, akkoriban még mint Zemplénnel együtt dolgozó ifjú egyetemi hallgató, így jellemezte: “Itt ismertem meg és kezdtem sokra becsülni Zemplén Gézát, a karcsú, mindig vidám és az életnek örülõ fiatalembert, aki egyformán lelkesedett munkájáért és a berlini életért. Emil Fischer munkaterülete akkor a szénhidrátok mellett a depszideket és cserzőanyagokat, a fermentumokat és elsősorban az aminosavakat és peptideket foglalta magában. Errõl az utóbbi területrõl származtak Fischer és Zemplén első közös dolgozatai. Ezeket követően hozzáláttak a szénhidrátkémia néhány alapvető kérdésének a megoldásához. A cellobióznak, származékainak és a fermentumokkal szemben szemben észlelt viselkedésüknek vizsgálata annyira lebilincselte a fiatal doktort, hogy mindvégig hű maradt a szénhidrátkémia hatalmas és sokoldalú területéhez és később egészen önállóan ért el ezen a területen oly kiváló eredményeket.”
A törzsZemplén 1910 végén jött haza Berlinből, hogy ismét elfoglalja adjunktusi állását Selmecbányán. 1911-ben a főiskola kérésére a miniszter hozzájárult, hogy Zemplén a szombati napokon, hetenként Budapestre utazhasson magántanári előadások megtartására. 1911-ben benyújtja habilitációs kérvényét “A szénhidrátok, fehérjék és enzimek kémiája” c. tanulmányára alapozva. A budapesti tudományegyetem bölcsésztudományi karán 1911. november 17-én a személyi alkalmsság eldöntésére titkos szavazást tartottak. A kar csaknem egyhangúlag javasolta Zemplén magántanári képesítés érdekében benyújtott pályázatának érdemi elbírálását és erre Lengyel Béla és Buchböck Gusztáv tanárt kérte fel.
Lengyel Béla így ír: “Az organikus kémia egyetemünkön meglehetősen mostoha elbánásban részesül. Nincs tanszéke, nincs laboratóriuma, melyben az ifjuság gykorlati képzést kaphatna. Örömmel kell tehát megragadni az alkalmat, ha minden tekintetben olyan rátermett erők, mint amilyen Zemplén Géza, vállalkoznak munkásságukat egyetemünk keretében kifejteni.” Az egyetem 1912. május 3-án magántanárnak habilitálja.
Hazánk a kémiai kutatásokba késõn kezdett bele, a magyar vegyipar megteremtése nem volt érdeke az oszták-német tőkének. Németországban a szintetikus indigó, az alizarin, az azofestékek sora és a szintetikus gyógyszerek bizonyították a szerves kémia fontosságát a vegyipar kifejlesztésében. Ez magyarázza, hogy elõször a Mûegyetemen vetõdött fel az első világháborút megelőző években egy szerves kémiai tanszék felállításának szükségessége. 1913-ban az egyetem pályázatot hirdetett az organikus kémia tanszék megszervezésére. A pályázatra Zemplénen kívül még hárman folyamodtak és annak ellenére, hogy õ volt a legfiatalabb, õt választották.
A bizottság Zemplén mellett a következõ érveket sorakoztatta fel: “A mai kémia művelésére ő van a legalaposabban felkészítve és fiatalságának (még nem töltötte be 30-ik évét ) ellenére neki van a legnagyobb és legértékesebb munkássága. A poliszaccharidok vizsgálata terén akkora gyakorlatra tett szert, hogy tõle új kutatási irányok kijelölését, eddig ismeretlen, ipari termelésre alkalmas termékek felfedezését méltán várják. Irodalmi munkássága eszmékben gazdag, s megvalósításukban gyors, mert mindig tisztában van a céllal és szabadon rendelkezik a kivitelre alkalmas módszerekkel. Mindezekhez járul, hogy a szerves kémiának ipari vonatkozásai iránt a négy folyamodó közül csak ő tanúsított céltudatos érdeklõdést. Amikor a bizottság tagjai azt ajánlják, hogy egyedül és kizárólag Zemplén Gézát jelöljék, erre az elhatározásra nem a Zemplén, hanem a József Műegyetemnek helyesen felfogott érdeke indította õket, mert bármennyire is becsülik a többi folyamodó egyéniségét, mégis többre becsülik a Műegyetem fejlődését, és nem szeretnék, ha e fontos tanszék betöltésének ügyét illetéktelen beavatkozások intéznék el.”
Zemplén Géza teljes mértékben méltónak bizonyult eme elõzetes bizalomra minden felmerülő nehézség ellenére. Azt írja: “Mikor 1913-ban az újonnan létesített mûegyetemi szerves kémiai tanszékre kerültem, mint vezető, ez volt az egész országban az egyetlen szerves kémiai tanszék, külön erre a célra. De nem volt felszerelve sehogy sem, úgyszólván üres falakat és néhány dolgozóasztalt találtam. Dotáció nem volt és nem is remélhettem, mert 1914-ben kitört a világháború, amely még jövendõ reménységeimet is megsemmisítette”.
Fejlett biokémiai szemléletét tükrözte 1915-ben megjelent könyve “Az enzimek és gyakorlati alkalmazásuk” címen. A háború követelte anyagok elõállításának és pótlásának szükségessége a szerves kémikus Zemplént gyakorlati feladatok megoldására késztette. 1915-ben lett a Chinoin gyár kémiai tanácsadója. Ebbõl annyi haszon származott, hogy a gyár gondoskodott a tanszék anyagokkal, edényzettel és egyéb felszereléssel történő ellátásáról. Az anyagok pótlása terén kifejtett munkásságáért a hadügyi kormányzat Zemplént “népfelkelő mérnöki-alezredes” cím adományozásával jutalmazta.
Az így kialakított jó ipari kapcsolatai élete végéig megmaradtak. Ezek nemcsak kutatási-megbízásos szerződésekben nyilvánultak meg, hanem abban is, hogy legkiválóbb tanítványait Zemplén a gyárakba ajánlotta.
Természetesen lehetetlen ilyen rövid terjedelemben Zemplén tudományos munkásságát akárcsak vázlatosan is jellemezni, így pusztán egy-két szemelvényre korlátozódom.
A cukrok kémiai manipulációja sok esetben a hidroxilcsoportok acetilezésével kezdődik. Eme védőcsoportok késõbbi eltávolítása savval vagy lúggal történő elszappanosítással nagy nehézségekbe ütközik a cukrok érzékenysége miatt. A Zemplén-féle dezacetilezés lényege, hogy metanolos közegben katalitikus mennyiségû nátrium-metilát jelenlétében az acetilcsoportok metil-acetát formájában távolíthatók el, és így még az érzékeny cukrok is intaktak maradnak.
Az oligoszaccharidoknál is alkalmazható Zemplén-féle cukorlebontás lényege, hogy az aldehidcsoportot oximmá, majd ezt acetilezett nitrillé alakítják, a képződő anyagot pedig metanolos nátrium-metiláttal kezelik.
Ugyancsak fontos felfedezése volt a glikozidok szintézise higany-acetátos módszerrel.
1923-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjává választja Ilosvay Lajos, Szarvasy Imre és ’Sigmond Elek ajánlásával. 1927-ben lett rendes tag. 1932-ben pedig megkapja a Corvin-koszorút.
Színes egyénisége sokak szerint Déry Tibort is arra ihlette, hogy Felelet c. könyvében Dr. Farkas Zénó professzort Zemplénről mintázza meg.
A harmincas évektõl gyakran ajánlja akadémiai tagságra professzortársait, így Zechmeister Lászlót, Szent-Györgyi Albertet, Gróh Gyulát, Issekutz Bélát, Plank Jenőt és másokat. Tekintélyére jellemző, hogy ajánlásait rendre elfogadják.
1947-ben meghívásra Washingtonba utazik a Georgetown University-re, de nyelvrák tünetei miatt félbeszakítja munkáját, 1948 februárjában hazatér és már márciusban megkapja az akkor alapított Kossuth-díjat.
Még van annyi ereje, hogy megírja Szerves kémia c. könyvét, de a lélek bármily erős is, a test 1956. július 24-én feladja a küzdelmet a rákkal.
Ágak és hajtásokA Zemplén-iskola híres tanítványokban él tovább. Legrégebbi munkatársának Földi Zoltánt említhetjük, aki 1917-ben szerzett diplomát. A háborús viszonyok miatt abban az évben csak négyen kaptak vegyészmérnöki oklevelet. Földi Zoltán késõbb a Chinoin gyár vezérigazgatója és akadémikus, a magyar gyógyszeripar kimagasló és meghatározó egyénisége. Kuncz Alfonz , a Nitrokémia gyár egyik késõbbi itányítója 1923-ban kapta mûszaki doktori oklevelét. Braun Géza 1925-ben doktorált, késõbb az USA-ban futott be karriert. Csűrös Zoltán akadémikus oklevelét 1924-ben szerezte és 1938-ig dolgozott adjunktusként a tanszéken. Bruckner Zoltán 1927 és 1935 között tanársegédként mûködött itt. Müller Sándor akadémikus 1926–1927-ben mint próbaéves középiskolai tanár volt Zemplén mellett. Gerecs Árpád akadémikus, a Chinoin igazgatója 1928 és 1938 között volt itt tanársegéd. A huszas években rövidebb ideig a tanszéken Varga László volt akadémikus. Tettamanti Károly mûegyetemi professzor 1937 és 1939 között tanársegéd, majd adjunktus a tanszéken. Bognár Rezső akadémikus az 1938–1950 közötti időszakban, a debreceni egyetemre történõ tanszékvezetõi kinevezéséig volt Zemplénnek munkatársa. A negyvenes években volt itt Bozó János, Mester László és Farkas Loránd, későbbi akadémikus. Az ötvenes években közös publikációk jelentek meg még az alábbiakkkal :
Dõry István, Eckhart Ede, Harsányi Kálmán, Kisfaludy Lajos, késõbbi akadémikus, Major Ádám, Messmer András, Moczár Elemér, Pallos László, Pongor Gábor, Schûgerl Károly az MTA külsõ tagja és Szántay Csaba, késõbbi akadémikus.
Last but not least, büszkén vallja magát Zemplén-tanítványnak az egyetlen magyar Nobel-díjas szerves kémikus, Akadémiánk tiszteleti tagja, Oláh György, aki 1949 és 1955 között dolgozott a tanszéken.
Némi személyes élménnyel szeretném zárni mondandómat. Egyike voltam a legutolsóknak, akiket Zemplén Géza még személyesen vizsgáztatott és a saját kezûleg beírt és aláírt “kitünő” jegyet még ma is nagy becsben õrzöm az indexemben. Amikor végzésem után, 1950-ben a tanszékre kerültem, az elsõ – és azt hiszem legfontosabb – benyomást az intézet légköre tette rám. A tanszéken erősen “tudománycentrikus” világnézet uralkodott. A munkaidõ, jó értelemben véve, ismeretlen fogalom volt és a légkör – a gyakori, sokszor ebéd közbeni diszkussziók következtében – rendkivül stimuláló. Emellett a hangulat egyáltalán nem volt spártainak tekinthetõ, a születésnapok, vagy egy-egy prémium néhány pohár sör melletti megünneplése sem volt ritkaság. Szigorú volt a “manuális fegyelem”, vagyis a kísérletek elvégzéséhez mindig tökéletesen összeszerelt készüléket, tökéletes kör alakra vágott vagy precízen hajtogatott szûrõpapírokat kellett használni. Eleinte sokat bosszankodtam az ilyen, a végeredmény szempontjából mellékesnek tűnő körülmények betartatása miatt és “kukacoskodásnak” tekintettem. Csak később jöttem rá arra, hogy a kísérlet sikerének biztosításán kívül mennyire fontos, didaktikaliag el nem hanyagolható tényezők ezek a fegyelmezett és eredményes kutató nevelése szempontjából.
1966-ban Zemplén Géza szobrának felállításával tisztelgett a nagy tudós előtt a Budapest Műszaki Egyetem, hangsúlyozva, hogy tanítványai és azok tanítványai a világ minden táján megállják helyüket. Ez utóbbi tény minden szobornál többet ér, hiszen Horatiust idézve Zemplén Géza szájába is adhatjuk: “Exegi monumentum aere perennius”, mert a szobor ércénél maradandóbb emléke megmarad, míg csak magyar vegyészek dolgoznak e földön.
Irodalom
Dr. Móra László: Zemplén Géza, BME Központi Könyvtára Mûszaki Tudománytörténeti Kiadványok, Budapest 1971
| http://www.kfki.hu/chemonet/ |
Lighthouse 