Közzétette: 
Éjszaka megkopogtatták az özvegyasszony ablakát. Gyönge kopogtatás volt. Éppen csak az ujja hegyét érintette valaki az üveghez. De az özvegyasszony szeméből menten kiperdült az álom. Felült az ágyon és hallgatózott. A kopogás megismétlődött. Most már nem állhatta kérdezés nélkül.
– Ki az?
Jó darabig nem felelt senki. A Bogár előkászolódott valahonnan a pajta alól, az ugatott csak.
– Ki az? – kérdezte megint az özvegyasszony, amire mély férfihang felelt:
– Födél alá kívánkozó utas.
Azt se lehetne mondani, hogy nagyon meglepődött. Az őszben is bekéretőzött így éjféltájt az istállóba a képárus ember. Hagyott is itt egy szentképet. Cirokrámában most is ott lóg az óra mellett. Két hete sincs, amikor a köszörűsök kívánkoztak be a házba. Igaz, csak az istállóba kerültek, de ott is baj lett velük. Az új szőrpokrócot megtöltötték csimasszal. Két napig gáti-vízben kellett áztatni.
Leszállt az ágyról és az ablakhoz ment. Nem igen látott a sötétben, A lába is fázott a szoba földjén, hát csak annyit mondott:
– Eredjön az istállóba, jó meleg az. A jászol alatt megtaláli a pokrócot.
– Szépen köszönöm.
Szeretett volna már a dunyha alá bújni, de nem volt nyugsága a pokróc miatt.
– Megmondom, hogy a pokrócomat mög ne tőtse féröggel, osztán, ha világot gyujt, vigyázzon, hogy baj ne essék.
A nehéz, csizmás lépések kopogtak a fagyos úton az istálló felé. A Bogár se ugatott már. De inkább örvendező vinnyogással ugrándozta körül a vándort.
Az özvegyasszony nem sokat spekulált ezen. Füléig húzta a dunyhát és még végig se gondolta, hogy meg ne töltse a vándor csimasszal a pokrócot, de kiváltképp, hogy bajt ne csináljon a gyujtóval: már aludt is, mint a bunda.
Reggel korán kelt. Két tehene, egy tinója volt az istállóban. A hidasban disznók, az ólban baromfi. Várják azok az eleséget. Nem volt éppen szegény asszony. Volt egy kis birtoka is. Maga szántotta. Járom elébe fogta a két tehenet, húzták azok az ekét, mint a parancsolat. Minden dolgot elláttak. Markos, keménykötésű fehércseléd volt az özvegyasszony. Nem félt a munkától. Nyáron tarló törte a talpát, kasza, kapa nyele fájdította a tenyerét. Télen a meghalt ura ködmönében, csizmájában járt. Mindig kerülte az embereket. Hétszám szóra se nyílt volna a szája, ha a tehenekre nem káromkodik, mert lekuszálják a saroglyából a szénát, vagy a tikokat nem eteti hangosan a fenével, mert pazarlik a rengeteg szemestakarmányt, tojni meg lusták.
Nem volt éppen csunya asszony. Sátoros-ünnepen, ha jól kimosakodott, menyecskésre kötötte a fejét, még talán szépnek is lehetett mondani.
Belebújt a csizmába, ködmenbe és ment kifelé. Hogy utat spóroljon, előbb a pajtába nyitott be. Ölre kapott egy jó terő szénát és vitte a tehenek elé.
Most jutott csak eszébe a vándor. Ott ült az az istálló-ágyon. Nagy szőrsapka a fejében és fújta a pipafüstöt.
– Hát maga má főkőt?
– Keveset alszom. Már a vellát is fölvettem.
Az ám! Most látja csak, hogy a jószág alatt megalmolt a vándor. Rendben kidobálta a trágyát és friss szalmát hintett helyébe.
– Minek fárasztotta magát?
– Köll a két karomnak a munka.
Az özvegyasszony csak hordta a saroglyába a szénát. Kieresztette a tikokat, moslékot készített a disznóknak, aztán, kezében a fejőkével, jött vissza az istállóba.
A szőrsapkás még ott ült az ágyon. Meg se moccant, csak pipázott. Az özvegyasszony elkezdte a fejést. Ekkorra már megvilágosodott a homályos istálló. A langyos tejszag úgy úszkált a párás levegőben, mint kék égen a bárányfelhő. A tehenek, meg a tinó rágta a szénát, a tej meg csurrant a bádogba. Az özvegyasszony az ágy felé nézett. Tekintete találkozott a szőrsapkáséval. Nem szokta ő az ilyen asszonyos tempót, de most elborította szélfútta arcát a pirosság. Nagy, barnára tárulkozó szeme volt a vándornak. Simogat, mint a bársony, tüzesít mint a parázs. Az özvegyasszony két térde között megbillent a fejőke és a habos tejből tócsányi odalöttyent a földre. Mintha legalább is a Léna volna az oka, úgy kiabált:
– Nyughass má, hogy a fene essön beléd!
Egyre csak a Léna vajszínű tőgyét nézte, de érezte magán a barna szemek sugárzását. Belehúzta nyakát a ködmenbe, hogy orráig elveszett benne. Nyugtalan kézzel rángatta a tehén csecseit és, ahogy megtelt a fejőke, indult kifelé.
Már bevágta maga után az ajtót, amikor hirtelen visszalépett:
– Hozok a bádogpohárba tejet. Megissza?
– Ha nem sajnáli tőlem…
Majdnem csapig töltötte a kék poharat. Kenyeret is szelt hozzá. Akkorát, hogy ha gyerek lábára esik, megsántul belé. Vitte az istállóba.
– Ögye meg Isten nevibe…
Az kivette szájából a pipát, maga mellé fektette és nyúlt az ételért. Nagyokat hörpintett a tejből, a kenyeret meg úgy falta, mint az éhes kutya. Alighogy megforgatta a szájában, már nyelte le.
Az özvegyasszony megállt előtte és nézte. A jó Mária tudja miért, de öröm volt neki, hogy ilyen jóízűen eszik a férfi. Öröm volt neki az, hogy ő adta az ételt. Maga gyúrta a kenyeret, maga fejte a tejet; ez meg eszi, issza két pofára, hogy nyelni is alig győzi. Csak állt és nézte, ködmöne alatt meg érezni kezdte, hogy dobog a szíve. Dobogott, vert az olyan nyughatatlanul, mintha a helyéből akarna kiugrani. A kezét, ha nekiengedte volna ebben a pillanatban, bizonyosan meg nem áll, csak a férfi képén. A tenyere rásimulna a borostás, csiklandozó arcra, ujjahegye megérintené a csomós, fekete bajuszt…
Összerezzent. A férfi nyujtotta feléje a bögrét.
– Jó vót…
Bement a szobába. Tüzet rakott. Szalonnát szelt a vaslábasba és tojást vert rá. Nagyban keverte a fakanállal, amikor kopogtak az ajtón. A szőrsapkás volt.
– Vágok egy kis tűzrevalót, ha megmondja, hol a fejsze.
– Minek fárasztaná magát?
– Nem fárasztom. Csakhát a frustukért…
Elvette az ágy mellől a fejszét. Megmutatta, hol a favágitó, aztán ment vissza a szobába. Meleg lett a ködmen. Odadobta a ládára.
Fazékba öntötte a tejet, aztán kitisztogatta a szobát. Közben fülelt kifelé. Hallotta, hogy csattog a fejsze. Később még két tojást ütött a szalonnára. Dolgozott, hát egyen is a szőrsapkás.
Két tányért tett az asztalra középre a vaslábast. Ment a favágitó felé. Akkora határ fa púposodott ott, hogy két hétig is elég lesz a spórherdbe. Lehet, hogy háromig is. Sokat fölvágott a szőrsapkás; szentigaz. Megérdemli a tojásos-szalonnát. Éppen csak az a baj, hogy nem látja sehol sem. Lehet, hogy utilaput kötött már a talpára. A fejszét meg vitte magával. Ha csak nem az új pokrócot is.
Elkerül az istálló felé. Igazság szerint még örül is, hogy ott látja a szőrsapkást. Hogyne örülne. Igen nagyon féltette a fejszét, meg a szőrpokrócot.
– Gyüjjék, osztán nyeljön egy-két harapást…
Most veszi csak észre, hogy faforgács fehéredik az istállóágy körül.
– Új nyelet csináltam a fejszébe. A régi már rühedt volt. Éppen belevaló diófát találtam.
Csak annyit mond rá:
– Kiszógált vóna még egy esztendeig. Talán többig is.
– Az is lehet.
– Gyüjjön mast, merd asztalon az étel.
Kétszer nem kellett mondani. Ment az. Csak úgy koppant a csizmája sarka a gangkövön.
Az asztalnál messze ültek egymástól. Az özvegyasszony telimerte a férfi tányérját. Az övének éppen csak a fenekére jutott. Megérdemli a szőrsapkás. Három hétre való fát vágott, nyelet csinyált a fejszébe. Meg is ette az utolsó falatig az ételt. De még a tojás legkisebbik maradékát is kitörölte.
Az özvegyasszony csak nézte ölberakott kezekkel. Nem volt beszédes ő sem. Éppen csak tessék-lássék kérdezte:
– Osztán messzirű gyütt?
A szőrsapkás lenyelte a kenyérmaradékot, megtörölte a zsebkését, becsattintotta, aztán bólintott. Később szóval is kimondta:
– Messzirű…
Avval már föl is állt.
– Három foka hibázik a saroglyának; azt még megcsinyálom.
– Csak tögye kedvit.
Mérgesen mondta ezt. Merthogy látta: annyira iszkol kifelé a szőrsapkás. Mintha bizony ő az orrát leharapná. Hát csak eredjen. Farigcsálja a saroglya fokát. Mintha a széna nem állna meg benne így is. Csak eredjen, tegye kedvit.
Napszállatig nem is nézett kifelé. Csak etetés-időre ment az istállóba. A szőrsapkás éppen a hátizsákját csatolta. Szinte ijedten buggyant ki belőle:
– Elmén?
– Megcsinyáltam a saroglyát. Öt foka hibázott. Kettő a másik végibe is. Isten megáldja.
– Isten áldja…
Mén ez. Még csak vissza se néz; úgy mén.
– Halli-e?
Már nyitva az ajtó. Tódul be rajta a hideg.
– Csukja be, mert megfázik a tinó.
Nagyon bánja most, hogy ködmen van rajta, meg csizma. Az se látszik ki belőle, hogy asszony. Pedig maga is tudja: ha jól kimosakszik, menyecskésre köti a fejét, nem is csunya asszony.
Valamit mondani szeretne, de nem tudja, milyen szóra igazítsa a nyelvét. Elszokott a beszédtől. A tehenekre szokott csak káromkodni, meg a tojás miatt a baromfiakat szidni.
Csak nézi a szőrsapkás lábát. Vastagtalpú csizma van rajta. De még hozzá milyen csizma! Szárig föl, fűzős. Messziről-gyütt ember ez, mert erre-tájon nem is árulnak ilyet. Tudja, hogy nem ez kívánkozik belőle, csak erre jár a szája:
– Szép csizma.
Nagyon büszke lehet rá a szőrsapkás, mert fönnhangon mondja:
– Nem ereszti körösztül a vizet.
– Fűzős csizma.
– Nem köll ajtószárfához szorítani, ha le akarom húzni.
Lám, most hogy megeredt a szava. A csizmáról tudna ez beszélni talán csillagköltéig is.
– Igazán el akar mönni?
– Messzi út van előttem.
– Azt gondultam…
Meglátta az ágy alatt a szecskás-kosarat. Most már tudta, mit mondjon.
– Azt gondultam, még a szecskás-kosaram fülit is megigazíti. Leszakadt mind a két füle.
Úgy látszik, ehhez is ért, mert már csatolja le a hátizsákot.
– Fűzfa van-e?
– Van ám! Nyőtt a gyepübe annyi, hogy irtani se győzöm.
Lámpagyujtásnál már ott ült a szobában a vándor. Forgott, hajlott kezében a fűzfavessző. Az özvegyasszony járt ki-be, készítette a vacsorát. Gyúrta a tésztát, vágta a metéltet. Olyan tüzet rakott, hogy karácsonyi kalácsot lehetett volna sütni a lángjánál.
A szőrsapkás belehajolt a kosárba. Mintha csak magának szánta volna, úgy mondta:
– Kár a sok szép vesszőér.
– Kár-é?
– Olyan kosár kerülne belőle, hogy csak na!
– Ha vóna, aki megcsinyáli. Ha vóna…
– Löhetne éppen. Ha rászánnék egy napot.
– Úgy ám, de mikor ojjan hosszú út van még előtte.
– Meg talán új kosár se hibázik itt. Hadd nyőljön a fűzfa.
– Hibádzik az, merhogy ojjan sincs, akibe a pallásrú hordozzam a kukoricát.
Most hát kimondta. Tegyen a szőrsapkás a gondolatja szerint. Beledobta a forró vízbe a metéltet. Megszűrte, leöntözte zsírral, meghintette mákkal. Odaállította az asztalra. Meg is töltötte a mákostészta gőze egy-kettőbe a szobát. Mondani se kellett: odaült a szőrsapkás az asztalhoz. Tűzte, rakta villája hegyére a tésztát. Kikotorta a tányérját, aztán ment az istállóba.
Másnap pirkadáskor, hogy caplatott az özvegyasszony a pajta felé, látja ám, hogy nagyban hajuldozik a szőrsapkás a gyepünél. Akkora köteg fűzfát levágott, hogy győzi emelni. Behordja a spórherd mellé és nekilát a munkának. Nagyfenekű kosárba kezdett. Nekihajolt a munkának feszt. Járt a keze. Csak a száját csukta szorosra. Drágán mérte a szót. Estefelé azonban elkezdett dudorászni. Brummogva, dönögve danolászott. Az özvegyasszony ingatta fejét, mintha muzsikában volna.
Ezen az estén már a szobában aludt a szőrsapkás.
Az özvegyasszony pedig másnap nem szedte magára se a csizmát, se a bőrködment. Kimosakodott, mintha virágvasárnapot érezne. Menyecskésre kötötte a fejét. Valóban szép asszony volt. A szőrsapkás ugyan nem mondta ki ezt, de a tekintete sok mindent elárult.
Merthogy nem mondott az ki semmit. Hallgatott, de a keze mindig járt. Megfonta a nagy kosarat, megfonta a kiskosarat. Kenyérsütő-lapátot faragott, a szekérbe új lőcsőt. De még a félszer tetején is felszögelt három szál deszkát. Sokszor danolászott, brummogva, dönögve; az özvegyasszony meg ingatta hozzá a fejét, mintha muzsikában lenne.
Összehangolódott a kedvük a vidámodásban, összehangolódott a kezük a munkában. Együtt hordozták a saroglyába a szénát, vágták a szecskát, darálták a répát.
De ahogy olvadozni kezdett a hó és kékbe langyosodott az ég szürkéje, mintha kicserélték volna a szőrsapkást. Nem volt nyugsága a szobában. Meg nem ült volna a spórherd mellett, nem volt kedve a munkához. Nem is danolászott már. Csak nekidült a gangdúcnak és nézett a nyárfasor felé, amely mutatta, hogy merre kanyarodik az országút.
Nem volt nyugsága. Befűzte a csizmáját, fejébe csapta a szőrsapkát és futott el hazulról. Napszállatkor került csak vissza. Nagy ág somfát hozott, amelyen porzott a sok sárga virág. Még a szőrsapka mellé is tűzött belőle. Csizmája sáros volt, kezét összekarmolta a szederinda. De a szeme fénylett és a száját csücsörítve fütyörészett. Aztán hirtelen abbahagyta, hangosat sóhajtott és azt mondta:
– Hallottam máma, hogy danolászásba kezdett a pacsirta. Kirepült már fészkéből a kis gilice is. Gyünnek a fecskék…
Az özvegyasszony csodálkozva nézett:
– Mér beszélöd ezt?
De az csak nézett kifelé az ablakon, a nyárfasor felé:
– Messzi út van még előttem…
Éjszakára se maradt már a szobában. Azt mondta, csak a csillagok alatt gyün meg az álma. Kifeküdt a gangba. Az özvegyasszony félve járt körülötte. Nem merte kérdezni, nem merte étellel kinálni.
Mire megjöttek a fecskék, nyoma veszett a szőrsapkásnak. Leakasztotta a gangfalról a hátizsákot, befűzte a csizmáját és elment. Nem vitte magával se a fejszét, se az új pokrócot. Nagy kosár, kis kosár, kenyérvető-lapát, kocsilőcs itt maradt utána. Csak ő maga ment el. Úgy, hogy még azt se mondta: «befellegzett». Isten-áldjont se mondott. Talán csak a Bogártól búcsúzott el.
Az özvegyasszony ledobta a menyecske-kendőt. Kékfestettel kötötte szorosra a fejét. Meleg volt már: ködmen nem kellett; de a lábán még elkelt a csizma.
– Tél hozta, tavasz vitte! – sóhajtotta magában.
Aztán megindult a pajta felé. Ölre kapott egy jókora öl szénát és vitte a jószág elé a saroglyába.
(Pécs)
Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám
Lighthouse 