Karl Rahner: A reménytelenek reménysége

Közzétette:

 

    Az emmauszi tanítványok. Lk 24,13-35.

Karl RahnerKét tanítvány bandukol Emmausz felé. Ez a híradás az evangéliumnak őszintén emberi, mégis egészen isteni, éppen azért oly vigasztaló titkai közé tartozik. Miközben olvassuk ezt a történetet, csodálkozva ismerünk rá saját életünk történetére. Életünk – egészében is, részleteiben is az emmauszi tanítványok élete. Olvassuk a történetet és rájövünk, hogy a mi Emmausz járásunk még folyamatban van. Olvassuk és imádságos lélekkel reméljük, hogy egyszer majd úgy is végződik, ahogyan az az evangéliumban áll.

A tanítványok reméltek. Most azonban úgy vélik, hogy tovább nincs mit reméljenek, mert minden másképpen történt, mint ahogy remélték vagy – jobban mondva – ahogyan ők a saját reményüket interpretálták. Úgy gondolták, hogy a megváltást és a szabadságot remélik. Nem tudjuk, hogy tényleg reménytelen dolgot reméltek-e, vagy csak azt vélték, hogy csalódtak igaz reménységükben. Nem tudhatjuk, valószínűleg ők maguk sem tudták. Merthogy reményeink, amelyeknek a megvalósulása még csak folyamatban van, hogyan érik el céljukat és az élet előre nem látott útjain mi lesz belőlük, az nemcsak tőlünk függ. Nem vagyunk utaink föltétlen urai. A tanítványok mindenesetre azt hitték, hogy akiben bíztak, azt keresztre szegezték, meghalt és eltemették – tehát vége mindennek. Nem tehetnek mást, mint lemondanak róla és menekülnek. Az ember életében tényleg adódnak helyzetek, amikor úgy érzi, hogy a további akarásnak nincs értelme, és csak annyit mondhat: reméltünk. Úgy érzik tehát, hogy reálisan gondolkodnak, ha a jámbor asszonyok mendemondáira nem adnak semmit, hanem elmennek. Nem – mondják magukban -, másodszor nem hagyjuk magunkat megtéveszteni. Ostobaság volna részünkről, ha nem számolnánk a tényekkel. Márpedig a tény az – és ezt senki el nem vitathatja -, hogy akiben reméltek, bitófán végezte életét, és eltemették egy sírba. Elmennek tehát innét, haza vagy máshová, mindegy, csak el innét!

Különös dolog: mindegyikük teljesen magányos, beletaszítva a reménytelen magányosság vermébe. Miért mennek mégis kettesben? Miért beszélget ez a két modern egzisztencialista egyáltalán még egymással? Miért keresnek egymásban vigaszt, ha nincs már mit remélniük, s ha nincs semmi, amiről érdemes beszélgetni ? Mert miközben mennek, beszélgetnek. És hogy beszélgetnek, ezzel önkéntelenül is elárulják, hogy készek arra, hogy valaki szóljon hozzájuk. S miközben vigasztalanságukat, szívük ürességét beszélgetéssel akarják elkábítani, alkalmat adnak az Istennek, hogy beszélgetésbe elegyedjen velük. Ez immár maga is kegyelem, miközben menekülünk előle. És sokszor Isten már beszélget velünk, amikor csak úgy tárgyalunk róla, mint halott Istenről.

Egy idegen jön az úton. Az Úr az. Zavarosan pislogó szemük fogva van. Nem ismerik fel őt. Aki magamagával van elfoglalva, s akinek reménytelen a szíve, annak a szívében és lelkében igen kevés hely marad mások számára. De ha őt megismerni az üdvösséget jelenti, akkor ez az első és legfontosabb, amit a tiszta szem semmiért el nem téveszthet, hogy ő, az Úr, itt van, és velünk jön, akkor is, ha menekülünk előle.

Itt van ő az emmauszi úton, s olyan, mint aki kevesebbet tud, mint mi, olyan, mint egy idegen, továbbutazó vándor. Nem tudhatjuk, mikor jön és mikor akar elmenni, ha nem mondjuk neki: Uram, maradj velünk, mert már esteledik. A reménytelen szomorúság még nem hatolt olyan halálosan a tanítványok szíve mélyébe, hogy halálos keserűséggel, cinikusan vonakodnának a fény és a vigasz szavát meghallgatni, és megtagadnák a választ a vándor kérdéseire. Szívük még nem olyan büszke, hogy a halál és szenvedés nárcizmusában szégyenletesen szomorú kétségbeesésükbe beleszeressenek. Hagyják beszélni az idegent, aki kevesebbet tud. Valóban odafigyelnek. Ő pedig elmondja a halálos sorsot, amely megvált és megszabadít minket. Csöndben elmondja nekik, hogy minden a világon és a szentírás egyedül arról beszél, hogy egyedül abban teljesedik be a remény, akiről azt gondolták, hogy csalódtak benne és kétségbe kell esniük miatta. Az úgynevezett tények közül egyedül csak arról beszél nekik, a csalódott realistáknak, amit már tudnak, túlságosan is jól tudnak: hogy Jézust keresztre feszítették. De erről nem úgy beszél, mint ami elkerülhető és megtagadható lett volna, hanem mint amit el kellett vállalni, mint ami értékes és érthető, sőt magától értetődő. És ebben, éppen ebben a pontban, amelytől nem lehet többé eltekinteni, a vállalásban, amit elhagyatva magára vesz, ebben lesz ez a tény belülről ragyogóvá, s fölfedi saját igazságát: hogy éppen ez a pusztulás a módja rendeltetése teljesítésének és megvalósulása dicsőségének. Mindezt nem úgy mondja el nekik, mintha ez a lét általános, dialektikus törvénye volna, mintha mindez alapjában magától értetődő volna, hogy a halál után folytatás következik. A pusztulásnak ezt a kényszerítő törvényét, amely bevonulás a végleges dicsőségbe, Jézusról állítja, egyedül róla, akiben hittek, és mindenki másról csak akkor, ha Benne hisznek.

A szentírás nem tudósít arról, hogy a tanítványok az ismeretlen vándor beszédére valamit is válaszoltak volna. Hallgattak. Mivel nem egy elméleti kérdésről vagy jobb tudományos elméletről volt szó, hanem a szív és a lélek végső kísérletéről, hogy a reménytelen halál örvényéből kimentse az életet és a kígyó szájából kiragadja a fényt, illendő volt a hallgatás, hisz ebben születik újjá a szív. Mielőtt azonban ez megtörtént volna a várakozás csöndjében, a tanítványok már egy dolgot ki tudtak mondani, az udvarias aggódás szavát, amely a jósággal teli egyszerű szívhez illik: Maradj velünk, mert esteledik, és már lemenőben a nap. Gondoskodnak az idegen éjszakájáról, aki szívük éjét fénylővé tette. Miközben a zarándok testvért látják benne, saját útjaik célját és urát hívják meg vendégül. A zarándoknak adnak szállást, és ők maguk érkeznek haza. Vele együtt törik meg a kenyeret. És akkor – nem az úton lévő emberi lét teológiájánál, hanem a közösség ünnepén, felismerik az Urat. Ö az. Amit az idegen mondott, íme, az Úr szavai. Miközben megtöri a kenyeret, szívükbe hatol. És ők felismerik: Valóban feltámadt! A világ sírjából és saját szívük gödréből.

Ó, hányszor átéltük mindezt mi is, ha talán csöndben és kicsiben is, vagy az életünk egy-egy kis részében! Talán látta, aki egész életünket jövőnkkel együtt át tudja tekinteni, hogy mi még csak úton vagyunk Emmausz felé, s a döntő látomásra szemünk még alkalmatlan. És az Úr, bármennyit is beszéltünk már róla, és bármennyire is áttüzesedett a szívünk az ő szavára, alapjában véve még mindig ismeretlenül lépked mellettünk.

Igen, valóban, talán életünk nagy eseménye még hátra van. Tovább kell vándorolnunk és futnunk, és nem szabad gondolnunk, hogy már elértük. Mert még csak úton vagyunk az örök élet lakomájára, ahol az Úr majd felövezi magát, hogy az elmondhatatlan öröm borát adja nekünk. És mivel csak úton vagyunk, ne csodálkozzunk, ha szívünk a csalódott remények miatt fáradtan vagy haragosan sírdogál és panaszkodik, s ha az az érzésünk, hogy a halott reményekből menekülve halott pusztaságba jutottunk. Ilyen utakon is velünk vándorolhat az Úr, mint Isten irgalma, hogy a kemény szív előtt feltárja az írás és az élet értelmét. Ezek az utak is elvezethetnek életünk Emmauszába, ahol a kenyértörésben felismerjük az Urat.

 

Forrás: SzePi

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s