Halottaink visszatérnek

Közzétette:

Mindenszentek ünnepe és Halottak napja

Sokan fognak kizarándokolni a temetőkbe a napokban, ugyanis a két egymással mára részben összefonódó ünnepet komolyan veszik még azok is, akik egyébként nem szokták meglátogatni halottaikat. Kivételek, persze vannak, ugyanis nem mindenki érzi úgy, hogy szigorúan egy bizonyos időponthoz kötődne a tisztelet megadásának rítusa, ők talán éppen ezért nem fognak kilátogatni szeretteik sírhelyéhez — megteszik ezt máskor, személyesebb keretek között. Aztán olyan emberek is vannak, akik különböző okokból kifolyólag szoktak ” úgy általában véve ” távol maradni a temetőktől. Esetleg túl nagy vagy túl csekély kötődésük volt az elhunythoz, s a “találkozás” túl fájdalmas vagy éppen túl semmilyen lenne számukra. Színesek vagyunk, ezért a halottainkhoz fűződő viszonyunk is ugyanilyen változatos. Egy dolog, azonban biztosnak mondható: senkit sem érdemes arra kényszeríteni, hogy szándéka ellenére, pusztán a társadalmi normáknak megfelelés végett bandukoljon ki letenni egy szál virágot a sírhantra, majd úgy tegyen, mint akit nagyon magasztos gondolatok járnak át. Ha nem érzi azt, hogy ez neki természetes, akkor jobb, ha nem degradálja színpadias siránkozássá ezt a valóban bensőséges aktust.

És most lássuk, hogy milyen kultúrtörténeti gyökerei vannak a Mindenszentek ünnepének és a Halottak napjának, melyek a keresztény vallás Mária- ünnepkörébe tartoznak. November 1-je, Mindenszentek (latinul: Festum omnium sanctorum) napja, s megtartásának érdekes előzményei vannak.

Kr. E. 27-ben Marcus Agrippa
felépíttette a Pantheon nevű monumentális templomot Rómában, s ebben az összes korabeli istenségnek áldoztak a papok. Jóval később, 610. (esetleg 609.) május 13-án

alakították át keresztény templommá, s ez alkalomból IV. Bonifác pápa a templomot az összes vértanú tiszteletére szentelte. Később, 741-ben történt az, hogy III. Gergely pápa kinyilvánította, a vértanúkon kívül “minden tökéletes igaznak” is a tiszteletét hirdesse a Szent Péter Bazilika egyik mellék-kápolnája. Vagyis minden olyan szentnek, akinek nincs saját ünnepe kijelölve, legyen ez a nap az ünnepe. Más nézetek szerint az összes holtat szentnek lehet tekinteni, vagyis a Mindenszentek napja, tulajdonképpen minden halottnak az ünnepe. Nos, közeledünk ahhoz, hogy miért is olvadt össze meglehetősen ez a két ünnep.

Ekkor következett egy dátumbéli váltás, ugyanis a VIII. században május 13-ról november 1-jére tették át a megemlékezést. Miért? Találgatások vannak ez ügyben, de valószínűsíthető, hogy ezzel a kelták régi, népi újesztendejét szentelték meg. Ők, egyébként már régebben (VIII. sz.) is közünnepként emlékeztek meg halottaikról, és náluk ennek időpontja egybe esett az újévük kezdetével, vagyis november 1-jével. Egyetemessé 835-ben vált a Mindenszentek ünnepe, amikor is IV. Gergely pápa engedélyt adott Jámbor Lajos császárnak, hogy az egész keresztény világ számára azzá nyilvánítsa.

A Halottak napjának megtartása 998-tól datálódik Franciaországból, s a XIV. században vált általánossá. Keletkezése minden bizonnyal összefügg azzal a világvége hangulattal, mely az embereket jellemezte az ezredik év közeledtével. Úgy vélték, hogy megszűnik az élet ezen a jeles dátumon, s szorongásuk eredményeként többek között a halottak fokozott tiszteletének ideájába menekültek. A november 2-i ünnep konkrétan Sz. Odiló clunyi apát nevéhez köthető, aki a clunyi anyaegyház alá tartozó minden bencés rendházban bevezette azt, s később a renden kívül is, majd a XIV. századtól Rómában is elfogadták, illetve átvették.

A két esemény teljes összeforrása, pedig a következő okokban keresendő. A hagyomány úgy tartja, hogy a Mindenszentek napjának estéjén a halottak ellátogatnak egykori házaikba, ahol ezért minden helyiséget ki kell világítani, hogy tájékozódni tudjanak (a gyertyagyújtás, valamint a Halloween töklámpások szerepe ebben keresendő). Egyébként a különböző kultúrkörök, természetesen több ponton is eltérnek a követendő rítusok tekintetében. Zentán, például minden családtag gyújt egy gyertyát, s a hiedelem szerint az hal meg közülük leghamarabb, akinek legelőször leég a gyertyája. Amúgy, egy házban minden egyes saját halottnak gyújtani kell egy pilácsot, mely az emberek bűnét magára vevő Krisztust jelképezi. Aztán, lényeges elem az asztalra kitett étel is (kenyér, só, víz), mely a hazatérő lelkeket várja. A bukovinai magyarok még a sírokra is raktak. Karitatív jellegű szokás volt az is egyes vidékeken, hogy a szegények közt szétosztották a megmaradt kenyereket, cipókat.

Másnap, vagyis a tényleges Halottak napján (november 2-a) indulnak ki a temetőkbe az emberek, s délután a sírok megtisztítása a feladatuk, majd estére a kivilágításuk. Vannak, akik már október végén elkezdik a ténykedést a nyughelyek környékén, de ez változó. Végül is az otthoni és a sírok körüli szépítgetések lényege — az eddig felsoroltakon kívül — az, hogy az ideiglenesen felkelő holtak kedvüket leljék a hajdani, valamint a jelenlegi környezetükben. Alapvető szabály, hogy nem szabad egyik sírról a másikra áttenni egy gyertyát sem, mert evvel az ott nyugvó bűne átszáll a másikra. Virágot sem szabad letépni, mert azt, aki ilyet tesz, elviszi a halott. Érdekesség még az is, hogy bizony vannak olyan vallások is, melyek a kereszténységben gyökereznek, de mára már annyira eltávolodtak tőle, hogy az ünnepeit, így ezeket is, elvetik.

A Jehova tanúi, például úgy tartják, hogy az idők során túl sok pogány, sátáni elem került bele ebbe a két ünnepbe, s keveredésük miatt már nem tekinthetők a Biblia által is helyesnek tartott eseményeknek. Szerintük e vendégelemek az okozói annak is, hogy kicsit kiismerhetetlenek az egyes rítusok közötti különbségek, hogy túl sok az ún. “ijesztgetős” motívum, mint például az angolszász kultúrából átvett Halloween (az All Hallows Eve rövidítése), vagyis a kóbor lelkek éjszakája, amely a kelták halotti istenének az éjszakája is egyben. Sokáig lehetne még folytatni az elmélkedést, hogy miféle eredete van ennek a két ünnepnek, illetve, hogy melyik vallási csoportnak van igaza a megítélésében. Mindenesetre a meghalt ismerőseink, barátaink, rokonaink iránti tisztelet, az emlékükkel való törődés ebben a formában történő megnyilvánulása semmiképpen sem kifogásolható. Még akkor sem, ha tudjuk, a bensőnkben kell igazán emlékeznünk rájuk és nem a temetőkben, a tetteinkkel kell további “életet” biztosítani számukra és nem a kitett ételekkel, meg hasonlók– Azért menjen ki mindenki a maga sírjához, aki úgy érzi, hogy kell! Lehet, hogy én is ezt teszem.

Koppányi Szabolcs – Debreceni InfoPortál

Kapcsolódó írás: Hallottainkra emlékezünk

Gondolatok az elmúlásról …

Reinkarnáció

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s