Niccolo Paganini, olasz hegedűművész és zeneszerző

Kétszázhúszonhét éve, 1782. október 27-én született Genovában Niccolo Paganini, olasz hegedűművész és zeneszerző, az “ördög hegedűse”.

Először apja tanította, aki korán felismerte tehetségét és az ebből nyerhető anyagi hasznot, s igen szigorúan gyakoroltatta. Később a híres Giacomo Costa, a San Lorenzo katedrális karnagya lett a tanára. Paganini 1793-ban lépett fel először, főleg templomi hangversenyeken szerepelt, majd Alessandro Rollánál tanult hegedűt és Gaspare Ghirettinél zeneszerzést Pármában. 1797-ben hangversenykörutat tett Lombardiában apjával, s fellépései tovább növelték hírnevét.

Hamarosan megszökött családjától, tanáraitól és önállósította magát. Annyira eredeti tehetség volt, hogy csak autodidakta lehetett. Meghökkentő jelenség volt, sápadt, sovány, horgas orrú, csapzott hajú, sötétkék szemüveget viselt. Hosszú vándorutat tett, nagy kártyás lett, és romantikus szerelmi ügyekbe bonyolódott. Egyszer kártyaadósságai miatt zálogba csapta hegedűjét, s egy francia kereskedő egy Guarnerit adott kölcsön neki, hogy felléphessen. Játéka annyira tetszett neki, hogy neki adta a hangszert. Egy Stradivarit állítólag fogadás révén nyert, mivel első látásra eljátszotta egy zeneszerző művét.

1804-ben visszatért Genovába, 1801 és 1807 között írta 24 Capriccióját szólóhegedűre, e darabok hűen tükrözték a szerző technikájának újszerűségét. 12 hegedű-gitár szonátáját is ekkor írta. 1805-től ismét fellépett, s Elisa Bonaparte Baciocchi, a császár húga Luccában hercegi magánhegedűssé s a Piombinói hercegség udvari karmesterévé nevezte ki, de sok más olasz városban is koncertezett. 1809-től kizárólag hangversenyei jövedelméből élt. 1815-ben Antonia Bianchi táncosnő lett az élettársa. Milánóban Charles Philippe Lafont-nal, Piacenzában Karol Lipinskivel vívott vonópárbajt, s a “hegedűversenyek” során le is győzte őket.

Paganini 1828-ban mutatkozott be Bécsben, oly nagy sikerrel, hogy császári kamaravirtuózi címet kapott. Ezután Németországban, majd 1831-ben Párizsban és Londonban is szinte hisztérikusan rajongott érte a közönség. 1832-es angliai, skóciai és írországi körútja révén tekintélyes vagyonra tett szert. A következő évben Párizsban lakott, s megbízta Hector Berliozt Byron nyomán a Harold Itáliában című szimfónia megírásával. A darab brácsaszólója azonban Paganini szerint nem igényelt komoly feladatot, ezért nem is játszotta el. Berliozt ennek ellenére 200 ezer frankkal támogatta, ami nem volt jellemző rá, de valódi tehetségre lelt benne, s kötelességének érezte, hogy segítse. Ezután Párma melletti házában élt, de a Villa Gaionából gyakran visszatért Párizsba.

Pénzét egy kaszinóba fektette, s miután az tönkrement, 1839-ben Marseille-be, majd Nizzába költözött. Itt halt meg 1840. május 27-én, gégesorvadásban. Korábban is beteges volt, vérbaj ellen higannyal kezelték, ez megtámadta fogait, gyomrát és idegeit.

Egyénisége és kalandjai révén Paganini a romantikus művész típusává, fausti, sőt mefisztói figurává lett. Vad történetek keringtek róla: börtönben ült gyilkosság miatt, az áldozat beléből készített húrokon játszik, az ördöggel cimborál, azt is mondták, hogy patája van, mások látták a könyökén ülő ördögöt is. Titokzatosságát azzal is növelte, hogy több darabját nem adta ki, műveit tanítványai jelentették meg halála után.

Holtában sem volt nyugta. Az egyház nem engedte, hogy megszentelt földbe temessék, teteme két hónapig a lakásán maradt, majd ide-oda vitték, eltemették egy szigeten, a hatóság azonban kihantoltatta. 1844-ben egy genovai villába került, majd újra eltemették Pármában. A római egyház csak 1876-ban engedte szertartás szerinti temetését. Húsz év múlva fia egy pármai temetőbe vitette, ma is ott nyugszik. Kezeit a párizsi konzervatóriumban őrzik.

Fantasztikus hegedűtudását egyesek a Marfan-kórnak tulajdonítják, amelyet csak 1896-ban írtak le, s amely igen hosszú ujjakkal jár. Ez lehetséges, mivel e betegséggel sápadtság és hangszálbénulás is társulhat. Az a feltételezés nem hihető, hogy sebészi úton tették volna ujjait különösen hajlékonnyá. Orvosának feljegyzései, bár nem szólnak konkrét betegségről, a Marfan-kór tüneteivel egyeznek.

Művei – főleg a Capricciók, hat hegedűversenye és variációsorozatai – az ujjrend és a hangolás új módszereit igényelték. Variációi közül a Velencei karnevál, a Boszorkánytánc és a God Save the King jelentősek. Híres műve a Moto perpetuo (Örökmozgó), a Mózes-fantázia, s a Merveille, az egy hegedűre írt “duó”, ahol a fődallamot a balkéz pizzicatója kíséri. Paganini kitűnő gitáros is volt, számos gitárdarabot írt. Dallamalkotása nem jelentős, Kreutzer és Rode epigonja volt, művei központjában a virtuozitás áll.

Fellépésein ragyogóan improvizált, színészkedett és trükköket is bemutatott – átvágott egy-két húrt a hegedűn, és a többin folytatta az előadást. Egyetlen húron – a g-n – is adott elő darabokat. Gyakran élt a XVII-XVIII. században kedvelt scordaturával, a húrok elhangolásával, ami szokatlan akkordfogásokat tett lehetővé, s alkalmas a hangszín változtatására. Darabjai ma a művészek tudásának fokmérői, technikai újításait későbbi virtuózok, Pablo Sarasate és Eugene Ysaye utánozták.

Főleg első, D-dúr versenyműve népszerű, s a második koncert rondója, a La Campanella – ezt Liszt is feldolgozta – továbbá szonátái és hat, hegedűre, brácsára, gordonkára és gitárra írt kvartettje.

A zenekari és zongorajátékra is hatott virtuozitása, kortársai közül azonban igazán csak Liszt és Schumann, a két nagy romantikus pianista követte. Liszt Paganini nyomán dolgozta ki bravúros zongoratechnikáját, Schumann Karneválja pedig titokzatos, hoffmanni alakként szerepelteti. Capricciói Liszt, Brahms, Schumann, Rahmanyinov és Lutoslawski darabjait ihlették.

1954 óta Genova évente Paganini-versennyel tiszteleg emléke előtt. Berlioz írta róla: “Hosszú haja, átható pillantása, furcsa és feldúlt arca volt, megszállott géniusz, kolosszus az óriások között.”