Zen

A zen szó jelentése: „elmélyülés”. Szanszkritul dhyana, kínaiul chan. A szigorú hinajána buddhizmusból született meg a mahájána, és a területi adottságoktól függően különböző szempontok szerint fejlődött tovább. Ezen irányzatok egyike volt az indiai dhyana, amely Kínában chanként, Japánban pedig zenként vált ismertté. A buddhizmus többi irányzatával szemben a zen a megvilágosodás megtapasztalásának (szatori) elsődlegességét, valamint a rituális és vallási gyakorlatok, továbbá a hitelmélet tartalmával való foglalkozás (jiriki) haszontalanságát hangsúlyozza.

A legfontosabb technikák, amelyeket a zen fejlesztett ki, a soto-zenben a zazen, a rinzai-zenben pedig a koan. Az e technikákkal való foglalkozásnak ingerelnie, ösztönöznie és zavarnia kell a gyakorlót, míg el nem ér egy olyan pontot, ahol véghezvisz egy nem intellektuális ugrást az ürességbe (ku), ezáltal megtapasztalja minden létezés valóságát és egységét (szatori). A jiriki valamennyi útjához hasonlóan a zen gyakorlásában is a technika (waza), az energia (ki) és a szellem (shin) fejlesztéséről van szó, hogy az ember átlépje a transzcendenstől elválasztó határvonalat.
Történelmileg négy pontba lehet összefoglalni a zen jellegzetességeit: 1. egy különleges átörökítés az ortodox tanokon kívül; 2. a szent iratoktól való függetlenség; 3. a dolgok lényegére történő közvetlen rámutatás; 4. saját lényeglátás.
A zen tanítás tartósan rányomta bélyegét az egész ázsiai szellemi és kulturális életre, a Bushido egyik alappillére lett. A zen központi gondolata a szellem (mushin) fejlesztése, amely az elmélyülés (meditáció, koan és transzcendentális filozófia) különböző gyakorlatai révén lehetővé teszi a megvilágosodást (szatori). Ez egyáltalán nem idegen a többi buddhista jiriki úttól (tendai és shingon). Azonban ami a zent mégis megkülönbözteti tőlük, hogy sem Buddha szent iratairól, sem semmiféle mágikus gyakorlatokról nem elmélkedik, hogy nem reménykedik egy istenség (tariki) kegyelmében sem, és nem próbálja meg elnyerni kegyét, hogy nem fordul egyetlen istenséghez sem, sőt egyet sem ismer el, hanem megszabadul valamennyi vallási és rituális kelléktől és kizárólag a meditációban elérhető saját megvilágosodásra összpontosít. A zen távol áll valamennyi iskolai tantól, nem is ismer el semmiféle kanonizált írást. Lényeges eleme a közvetlen személyes szellemi továbbadás (ishin denshin – szívtől szívnek), különösképpen a tanító és tanítvány között (a zen dharma továbbadása).

Zen története

A legenda szerint dhyana Buddha híres Keselyû-hegyi beszédében jött létre, amikor anélkül, hogy egy szót is szólt volna, egy virágot forgatott a kezében. Tanítványa, Kashyapa megértette és nevetett – Buddha tanítását a „szívtől szívnek továbbadásában” értette meg. Ez volt a „szótlan tanítás” első továbbadása és Kashyapa (Mahakashyapa) az indiai zen (luohan) első pátriárkája (soshigata) lett.
Az eredeti dhyanát ezután az indiai Bódhidharma szerzetes – Buddha 28. utódja, és a későbbiek során keletkezett kínai chan (zen) első pátriárkája – vitte Kínába a VI. században, ahol a tanítás főként Laozi filozófiájával keveredett, eltávolodva indiai eredetétől (E’no). A világ lényegét (az eredeti tanítással ellentétben) már nem valami megváltoztathatatlan, nyugvó dolognak tekintették, hanem valamiféle mozgásban lévőnek, folyamatos ritmusként értelmezett „keletkezésnek és elmúlásnak” (Dao, Yin-Yang). Főleg ez a változás különbözteti meg a zent a világtól menekülni kívánó tendenciákkal rendelkező indiai vallásirányzatok számtalan áramlatától. A zen, valóságtól való menekülés minden formáját elutasító viselkedése, és a valóságban történő gyakorlati boldogulás hangsúlyozása miatt, különösen értékessé vált a harcias bujutsu formák számára.
Bódhidharmától a kínai zen hatodik pátriárkájáig (Hui neng, vagy E’no, 683-713) terjedő továbbadási vonalban alakult ki a dhyana, a buddhizmus és a taoizmus kombinációjából a zen szellemi képzésének az a formája, amit ma ismerünk. Ez mindenek előtt az E’nóig visszanyúló „déli iskolák” tanításaiból áll, amelyek a hirtelen megvilágosodást hangsúlyozzák. Az E’nótól levált „északi iskolák” gyakorlatilag jelentéktelennek mondhatók, mert csak rövid ideig éltek.

A hatodik pátriárkától kezdve a kínai déli iskolák továbbadási vonala hét jelentős irányzatra bomlott: a Soto-, az Ummon-, a Hogen-, az Igyo- és a Rinzai iskolára, valamint a Rinzai két aliskolájára, a Yogi- és az Oryo iskolára.
A XII. és XIII. században Kínában már számtalan zen iskola létezett, a hatások lassan már Japánban is érezhetővé váltak, ahol a buddhizmus (tendaiként és shingonként) már néhány évszázaddal korábban gyökeret vert. Valódi erősségre azonban akkor tett szert a zen, amikor Eisai Zenji szerzetes 1184-ben Kínába utazott a zen tanulmányozása céljából. Amikor 1191-ben visszatért Japánba, megalapította a rinzai iskolát, Japán első zen iskoláját, több templom építését támogatva. Ezek a kolostorok rövid idő alatt olyan óriási hatalomra tettek szert, hogy lényeges befolyást gyakoroltak az ország politikai eseményeire. A császár 1195-ben ebből az okból kifolyólag betiltatta a szektát. Eisai ezért Kumemurába ment, ahol a sógun védelmet ajánlott fel neki, és felépítette a rinzai iskola számára legfontosabb templomot, az Enkakujit. Dogen Zenji Eisai egyik tanítványa volt, 1227-ben – egy szintén kínai tanulmányút után – létrehozta a Soto iskolát. Így a hét kínai irányzatból csak a Rinzai iskola és a Soto iskola kerültek át Japánba.
Kínában a zen a Sung-időszak idején lehanyatlott és a maga tiszta formájában gyakorlatilag megszûnt létezni. Azonban Dogen Zenjitől kezdve – aki Eisai Zenjivel, Shinchivel és néhány Japánban tartózkodó kínai mesterrel együtt megalapozták a japán zen hagyományait – Japánban újra virágzásnak indult. Ingen Ryuki kínai mesterre vezethető vissza a japán Obaku iskola is, amely azonban ma már majdnem teljesen jelentéktelen. A legnagyobb japán zen mesterek egyike, Hakuin Zenji a hanyatlásnak indult zent a XVIII. században megreformálta és új lendületet adott neki.

A zen fajtái

A zennek általánosan öt fajtát különböztethetjük meg, amelyet Keiho Shumitzu Zenji (Kui Feng Tsung Mi), egy korábbi kínai zen-mester állított fel: a bombu-zent, amelynek elsődleges szempontja a testi és szellemi ellazulás; a gedo-zent, amely vallásos gyakorlatokkal való kapcsolatot tartalmaz; a shojo-zent, amelyet a saját szellemi béke számára szántak; a daijo-zent, amely a buddhista tanokat tartalmazza; valamint a saijojo-zent, amelyben a végleges mesteri tudásszint elérésére törekednek.
Ezeken belül a zennek sok iskolája létezik, amelyek egymástól csak részletekben különböznek. Minden egyes vallási formában van valami a zenből, mert egy vallás sem létezik imádság és szellemi gyűjtemény nélkül. Továbbá valamennyi gyakorlati oldalú filozófia is bizonyos módon a zenhez tartozik, mint pl. a teaszertartás, a virágültetés, az íjászat, az aikido és a karate. Okada mester seizája is a zen egyik irányzata.
A zen nem metafizikai vallás, hanem az aktív cselekvés és az egyenes vonalú törekvés egy életfelfogása. Ez tette azt különösen érdekessé a japán harci művészetek és az egész japán kultúra számára. Nem tartott sokáig, hogy tökéletesen úrrá legyen az egész japán eszmerendszeren. Japán egyetlen művészete sem maradt érintetlen befolyásától. A zen gyakorlatainak technikái eltérőek, az idők folyamán az egyes iskoláknak megfelelően különböző gyakorlatokat fejlesztettek ki.

Forrás: Arany Hegy Alapítvány