Szávai Attila: Mintahalál

A téli nap jól pozicionált. Helyén van, ahogy kell. Rideg, feszes sugarai vidáman pattannak el a zsíros szántóföld fagyott, havas bőréről. Hajnalban, mikor felébred a harangozó, és lélekben felkészül az isteni kapcsolat kötél általi vertikális karbantartására, már a kémények tetején ülnek a sugarak. A kéményből rózsaszín füstök sétálnak ki, közönyös-kényelmesen, szintén vertikálisan. Ilyen színű füstöket régebben csak a diafilmvetítőből láttam. A vetítőkből horizontálisan szálltak a mesék, hogy aztán nem sokkal később a falnak csapódjanak. A mókás kis épületek görbe kéményeiből szállt ilyen füst, kivetítve a szoba falára.

Azok a téli esténkként lejátszott diafilmek, a fénycsóvában táncoló porszemekkel, az állati alakok, melyeket kezünkkel árnyéknak formáltunk, ha már untuk a meséket. A falra később poszterek kerültek. Akciófilm-hősök, hosszú hajú férfiak, bőrruhákban, gitárokkal, szigorú arcokkal. Nincs mit tenni, a mesehősök is serdülnek, komolyodnak, néha felnőnek és megöregednek, rossz esetben meg is halnak, majd vannak, akik kínjukban feltámadnak, mert nem szeretik a valós élet ilyen dolgait, mint a halál… Mintahalál… Máshol, más szobákban hiányos öltözetű hölgyek is kerültek a falra. Mint valami szexuális ikonok. És mindig nagyobb volt a mellük az átlagosnál. Mert a fiúk rendszerint kerülik a megszokottat és az általánosat. Már akkor is kerülték. Úgy horizontálisan, mint vertikálisan. Aztán sokan úgy maradnak. Csak a nagy dudák érdeklik őket. Teljesen elmegy az eszük, ha meglátnak egy ilyen tekintetben tehetségesebb lányt. És jönnek a válóperek és a magányos konyhában-ülések. A mellek miatt. Ilyenek ezek. Egyszer már majdnem azt hittem, hogy a világot tulajdonképpen a mellek irányítják. Őérettük van minden. Aztán szerencsére elfelejtettem az egészet jó pár évig. Csak néha bukkan fel ez ismét, mikor valami régebbi vágású reklámban még nagy mellű nőkre építik a marketinget. A világ megunta a nagy mellű nőket. Már jó a hétköznapi is. Legalábbis a frissebb készítésű reklámok szerint. A reklámokról a téli, álmos kémények rózsaszín füstje jut ismét eszembe, amiket téli hajnalokon látni.

A hétköznapok téli hajnalain. Mert mindenből jó már a hétköznapi is. Mert nincsenek már igények. Jó már a hétköznapi a politikából és a szexből (a kettő majdnem ugyanaz, vannak prostituált politikusok és politikai prostituáltak is), ételből és italból, elég a hétköznapi az értékrendből és kultúrából, emberből és állatból. Bőven elég már a klisészerű konfekció az egyes divatos ideológiákból, melyek megfogalmazódnak pulóverben és filozófiában. Már elég a blőd és a szürke is a társadalomnak, mely társadalom egyre szürkébb és blődebb… Nem tudom pontosan, hogy vagy ezzel. Én nagyon várom már a hétvégét, a vasárnap ünnepi hangulatát, kipihenni a hétköznapok tompa zaját, hátradőlni reggeli után, kinézni az ablakon, rá a havas tájra, aminek mélyén valahol őzek és madarak vannak, világ és őstörténet, evolúció és biokémia. Kilépni az ajtón, mélyen belélegezni a friss téli levegő csípős szagát, amiben ott van minden hajnal reccsenő kezdete, minden csillag illata, minden állat álma, mely a fák közül való. Az állatoknak minden hétköznap ünnep is, ahogyan számukra ugyanakkor minden emberi ünnep hétköznap. Azt hiszem, így lehet. És jobb is így. Ettől többek tőlünk. És ettől vagyunk mi saját magunk rabjai.

Utóbbi eszébe szokott jutni vasárnaponként néha a harangozónak is, mikor felébred, és lélekben felkészül az isteni kapcsolat kötél általi vertikális karbantartására. A harangozást az őzek is hallják az erdőben, de mivel megszokták, nem figyelnek már oda…

Forrás: KAPU.CC