Alfred De Musset verseiből …

PEPITA

Pepita, mikor éj sötétlik,
s fáradt anyád magadra hagy,
s imáiddal, vetkőzve félig,
ott térdepelsz a mécs alatt,

mikor eljő az óra, melyben
a szív az éjtől kér erőt,
a az ágy alá kukkantsz ijedten,
letéve közben főkötőd,

mikor az álom ágyba rántja
családod, s a ház elpihen,
ó Pepita, édes leányka,
mire gondolsz akkor, szivem?

Ki tudja? Holmi bús regénynek
póruljárt hősnőjére tán,
hazug szavára a reménynek,
s a csalódásra azután.

Talán a vajudó hegyekre,
mik nem szülnek, csak egeret,
spanyolhoni szerelmesekre,
bonbonra, férjre, úgy lehet.

Tán ártatlan szived sebére
s gyermeki örömeire,
ruhára, forró tánczenére,
talán rám, – talán semmire.

(Sárközi György)

VELENCE

Velencén rőt az este,
nem ing a bárka teste,
nyugszik halásza mind,
lámpás sem int.

De űlve esti parton
a bronz oroszlán zordon
s nehéz talpat emel
az égre fel.

Körül, a habban ázva,
hajók s dereglyék száza,
mint halk kócsagsereg,
úgy szendereg.

S fölöttük, míg az estben
száll vízi pára resten,
és könnyű szél kereng, –
zászlócska leng.

A hold az Ég piarcán
elbúvik, s szende arcán
csillagos fellegek
fátyla lebeg:

A Szent Kereszt-apátnő,
ha ölti fátyolát ő,
így hull rá árnyvető
sűrű redő…

S a vén palota-ormok
s a sok bús ívü csarnok
s lovag-lépcsőn a sok
hószínü fok

s hidak, az út-erekkel
s a mord szobrú terekkel
s a rév, mely rengni kél,
ha száll a szél,

mind hallgat: néma város,
csak egy-két alabárdos
jár, hol bástyázva áll
az árzenál.

Ó, most, míg hold dereng itt,
hány drága lány mereng itt,
hány gyöngyvirág, remek,
vár, les, remeg…

Ragyogni báli éjen,
hány öltözik kevélyen
s éjszín álarcot ölt
tükre előtt.

Fekszik párfőmös ágyban
a szép Vanína vágyban,
s aléltan, még ölel, –
így alszik el.

S Nárcísa a bolondos,
víg gondolán kalandos
mámor közt, hajnalig
dalol, iszik…

S ugyé, Itáliába
kissé mindenki kába,
s gyönyörre adja itt
bús napjait?

Ne bánjuk hát, ha kong a
vén dózse-kastély lomha
avitt órája zord,
bús óra-sort.

Számláljuk, édes, inkább
makrancos, szép rubinszád
csókját, melyet vagy ád,
vagy megbocsát!

S számláljuk sok-sok könnyed
bájad s az enyhe könnyet,
melyet fakaszt az éj,
s a drága kéj!

(Tóth Árpád)

MADAME MÉNESSIER-HEZ

Midőn esős napon az ég ködös sötétjén
vándormadár kiált vaktában valahol,
virágzó fák alól, lombok-bélelte fészkén
a fülemüle rá tünődve visszaszól.

Sikoltásomra most lelked így válaszol,
hajdani szavaink meghitt hangát idézvén.
Édes kín, sajdulás az ember szíve mélyén:
multunk kincseivel újra elhalmozol.

Te lettél volna az? Most jóságtól sugárzol,
megbánásról beszélsz és melankóliáról.
– De nem volt-e az én szívem is csupa seb?

Szeretni, bárhogy is, kissé mindig szamárság.
Ki hozza vissza, mondd, Ophélia virágát,
melyet a lomha víz valahol kivetett?

(Rónay György)

GEORGE SAND-HOZ

Hát itt vagy, újra itt, csillagos éjeimben,
kékszemű angyalom, te pilla-fátyolos szem,
te üdvöm-örömöm, elvesztett szerelem!
Azt hittem évekig, szivem legyőz s elátkoz,
s ím könnyes szemmel és édes mosollyal állsz most,
hogy újra megjelensz ágyamnál, hűtelen.

Két szót szóltál csupán – s a föld királya lettem.
Szivemre a kezed: sebem mély, mérhetetlen;
vájd, vájd, mélyebbre még, s vidd véghez műved ott!
Soha hű szerető, lankadva már sebektől,
nem itta a gyönyört sötétebb éjszemekből,
s szebb homlokot soha nem ért még földi csók.

(Szegzárdy-Csengery József)

SZOMORÚSÁG

Erőm s életem semmivé lett,
s kedv s jóbarát mind elhagyott;
még büszkeségem is halott,
mely biztatott, zsenimnek éljek.

Az Igazság csak áltatott.
Azt hittem, hogy baráti lélek,
de megismertem és enyém lett,
s már undorodva hagytam ott.

És mégis örök az Igazság,
s ki nélküle él, sorsa vakság,
semmit sem ért az ég alatt.

Az Isten szól, választ kell adjak.
Egyetlen vigaszom maradt csak,
hogy sírni tudtam néhanap.

Csengery József fordítása