Ramón Cabanillas
(1876–1959)
Basilio Álvarezhez

Fel, magvető! A búza súlyos, érett
arany kalászt mutat a földeken;
és mint tragikus tőrök, fényesen
villognak a kifent jó kaszaélek.
Ha igéd fenyvesekből szerteszéled,
s szerény kunyhókba ér a völgybe’ lenn,
a fojtott susogásból hirtelen
harci üvöltés lesz s győzelmi ének.
A pirkadattal kél a falu népe:
egy jeladást vár csak, már semmi mást,
s csatába indul, diadalt remélve.
Vakít a déli Nap sugara, lásd,
jó magvető! Ütött az óra végre,
kiálts nagyot, és kezdd az aratást!
Manuel María
(1929–2004)
Árkádia
Sokszor álmodtam életem során
hosszasan, elmerülve benne mélyen,
a csodálatos, távoli, legendás
Árkádiáról.
Görög földön járva,
mohó tekintettel, figyelmesen
néztem Árkádiát; de csak
olajfákat s sziklákat látni ott,
szürke, sivár táj, ahol egy kicsiny,
nyomorult nép tengődik, a neve:
Paradisus, nem kevesebb.
Kopár,
szegény és puszta az egész.
Behunytam hát a táj felé szemem,
és felnyitottam befelé.
Ott láttam
a boldog, igazi Árkádiát.
Éj
Mikor beborít éjjel a sötétség,
képed tűnik fel fényesen előttem,
s eloszlik menten a homály,
mely körülfog, örvénylik körülöttem,
és borzongást, félelmet kelt szívemben.
Mikor a csillagok fent felragyognak,
végtelen, zord üreg az éj,
mit kedvesem tölthet be egyedül
szerelmének teljességével.
Ellenségem az éj és megsebez
árnyéka éles sarlójával.
Csupán szerelmednek van, kedvesem,
elég ereje behegeszteni
a sebet, amit üt rajtam az éj.
Manuel Álvarez Torneiro
(1932)
E percben egyszerűen létezem
E percben egyszerűen létezem.
Csak lélegzem, csak nézem azt a fát.
Úszom az alkonyati nyugalomban,
élem a csendet, hallgatom a mélyben
szívemet, mely kihagy egy pillanatra.
Nincsen sehol kaland, mely énreám vár.
Nincsen kutya, mely álomba ugasson.
A két kezem egymáson. Mily messze ez a test…
Nem moccanok, lelkemben a semmi vágya van,
az augusztust szívom magamba mélyen.
Az önfeladás boldogsága ez.
Azt sem tudom, behunyom-e szemem.
Antón Avilés
(1935–1992)
(Éj angyala…)
Éj angyala, ki sötétben vadászol,
lángolva jössz, hogy kiűzz ligetemből:
készen a bot, felhúztam a sarut,
szívem a száműzetéshez szokott már.
A világ, melyben éltem, csupa árnyék,
álom volt minden gyümölcs és szüret,
a szerelem ragyogott csak, azért tán,
hogy megőrizze fenségében vérem.
De a szó, az mindenkor eleven volt,
kard volt és eke szarva és pacsirta,
lándzsám a bús magányban, jó barátom,
vereség és szabad vizek. Ravaszság
az, ami most száműzetésbe visz:
térjek meg végre az egyszerű lakba,
mit egy nap a szél kapujára írnak,
az anyaföldbe, hogy nedve növessze
hamvamat, és kezemben tartsam újra
a madarakat… Azt a más időt!
