Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa

Közzétette:

2009. június 29.

kodaly1

Kodály Zoltán: Psalmus Hungaricus
op. 13.
Tenorszólóra, énekkarra és zenekarra
1923

Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa, az új magyar zenének ez a legmonumentálisabb és legátfogóbb jelentőségű alkotása, 1923 nyarán támadt — szinte izoláltan Kodály minden más művétől, évekig tartó hallgatás után –, és a főváros jubileumi hangversenyén került bemutatásra. Szövegéül az 55. zsoltárnak az a szabad magyar átültetése szolgált, mely Kecskeméti Végh Mihály XVI. századbeli protestáns prédikátor műve s az újabban előkerült legrégibb boroszlói szöveg tanúsága szerint 1561-ből való;a nyomtatott énekeskönyvekben 1590 óta szerepel. Mint a XVI. század számos magyar verse, ez a zsoltár is tele van az üldözött költő keserű önvallomásaival, és robusztus, izzó erejű, gazdag nyelve ennek a csodálatos ígéretekkel teljes, vívódó magyar irodalmában is külön helyre állítja. Nem véletlen, hogy ez a zaklatott életű század annyira mélyére hatolt a magyar sors lényegének — és nem véletlen, hogy Kodály épp ebben a korban találja meg legnagyobb alkotásának szövegét. A mű első, nagyobb felében, mely a korál háromszor való megjelenését és a főtémák első nagy visszatérését foglalja magában, tenorszóló és kar váltakoznak, a következő Adagióban tisztán a tenor, az utolsó szakaszban tisztán a kar dominál.Az egész komplexumot egységbe fogja s át- meg átszövi a korál dallama és négy visszatérő motívum: hol egyedül, hol egymással kombináltan, hol a felszínen, hol a mélységbe rejtve, uralkodón vagy burkoltan. A Psalmust az introdukció lázadó és keserű indulatban lobogó zenéje vezeti be, s amikor izgatott feszültsége enged, és néhány egyszerű hangra csendesedik: még akkor is mintha csak elharapná a szót, mintha a tumultus csak megtorpanna, hogy helyet adjon a korál dallamának. Ez a korál, lelkében régi magyar epikus elemekkel rokon, mégis az először megszólaló dallam azok közé a melódiák közé tartozik, amelyek, ha megjelentek, örök időkre jelentek meg a maguk kristályos egyszerű fenségében. Először a kórus mély hangjai éneklik, s még inkább epikus színe van. Most rövid közjáték, mélyből feltörő s magasra ívelő dallama (az introdukció motívuma) vezet a tenorszólóhoz, amelyet vonósok tremolója kísér. A költő veszi át a szót. Már az első strófa végén ott lappang a sírás fojtott ritmusa; most felszínre tör, egész vádoló vigasztalanságában, és a strófa végén : “ellenségimre való haragomban” magasra szökell, és vad erejében eluralkodik a zenekaron. Már sejteti, hogy közelről, nagyon közelről jött a bántalom, mely a költőt megsebezte. De a haragot a távolba-vágyás szomorúsága váltja föl. “Mint az galamb elröpültem volna” — s az álmodozó vonósok felett egy halk, töredezett futam festi a sebzett galamb repülését. A nyugalmat újra felkavarja a keserűség. “Akarok inkább pusztában laknom, vadon erdőben széjjel bujdosnom, hogy nem mint azok között lakoznom, kik igazságot nem hagynak szólanom.” Itt jelenik meg másodszor a korál, most már nem reflektáló, epikus színben, hanem éles, szenvedélyes lüktetéssel — a kórus világos, dramatikus színei, szoprán és tenor éneklik — a dallamot már körülfonja a sírás zenéje. A zenekar mélyén most ott bogozódik a gonoszok hálójának szövevénye: a háló, a cselszövők fondorkodók gyilkos terve, hogy elveszítsék, aki jobb náluk, s az ének disszonanciák torlaszán vergődik, végül maga marad, hogy elkiáltsa: ” hozzá fogható nincsen álnoksággal”! És ekkor, előbb mintha távoli erdők zúgása volna, de aztán egyre közelebbről hangzik fel a messzi, szenvedő tömegek, asszonyok és gyermekek jajongása: “Özvegyek, árvák nagy bosszút vallnak”… A korál dallamát, mely a tenor szólamában egy percre felvillan, most körülhömpölygi a sírás növekvő áradata (női kar), s alattuk a háló örvénye kísért a zenekarban. A három ritmus egymásba olvad, és magasba torlódik, egyre fokozódón, míg végül a tetőponton (“jószágokban felfuvalkodtana”) a kórus jajongása síró zuhatagként omlik bele a korál zenéjébe; és most megnövekedve tér vissza, s mint hömpölygő folyam ragadja magával költő és tömeg vádoló panaszát. Most az egész kórus énekli, hatalmas és lebíró erővel; s a korál utolsó sorát , mikor a szöveg már véget ért, felcsukló sírás nyújtja el. A rövid, sóhajszerű motívum, mely a következő közjátékban uralkodik, újra az egyes emberhez visz a tömegjelenet után. Az önvallomás legfájóbb pontja következik: “Keserűségem ennyi nem volna, ha ellenségtül nyavalyám volna” — s az expozíció felívelő motívuma vezet el a hűtlen barát alakjához — ahhoz a sebhez, mely legjobban éget. S ahogy a boldog ifjúság emléke után ráeszmél: “főellenségem most látom, hogy az volt”, elementáris erővel lobban fel a haragja, és elkiáltja az átkot, melyet a kürtök és trombiták fenyegetőn ágaskodó, szaggatott szignáljai kísértenek. Az átokra kitörő sikoltással felel a kórus; a zenekarban az introdukció zenéje robog, egész viharos szilajságában. A visszatérés a tenorszóló főtémájához vezet, amelyet a kar most halkan ismétel, mintha imát tanulna; költő és nép szava összekulcsolódik, mint a könyörgő kéz ujjai: “Én pedig Uram, hozzád kiáltok, reggel és délbe, estve könyörgök.” A panasz zenéje is újra megszólal; most maga a kórus ismétli az imát, mint a tömeg, mely megértette és magáévá teszi a próféta igéjét — s a dallam vége szinte észrevétlenül ömlik át a sírás régi ritmusába: “az ellenségtől mert én igen tartok”. Az Adaggiót instrumentális közjáték vezeti be; a hárfa forrón buzgó akkordjai felett klarinét-, majd hegedűszóló vigasztaló, éteri zenéje száll alá a magasból. Míg ezt az imát mondja, ott állnak az ének felett különös fényben a fel- és alálebegő motívumok. A költő megváltása és apoteózisaez; nem is maradhat tovább népénél… Az Adaggio vége fátyolos mennyei zengésbe olvad. Az utolsó szakasz a kórusé –, talán népé, mely maga maradt. Trombiták és harsonák szólalnak meg; az élet riadója hív számadásra: “Igaz vagy, Uram, ítéletedben” — dallama újra a korálé, de változott, kemény ritmusban; a kórus üres kvintjeibe metszően harsog belé a riadó éles szava. “A vérszopókat ő idejükben te meg nem áldod szerencséjökben” — s utána halkan és félelmesen: “hosszú életök nem lészen a földön”. De az igazak jutalma örök boldogság; most róluk énekel a tömeg. Növekvő tumultus dalolja a bizakodás himnuszát; a felnövekvő nagy fugatót — előbb a kórusban, majd a zenekarban — átvilágítja a bizalom ünnepélyes és szilárd ritmusa az orgona átszellemült akkordjai felett: “A szegényeket felmagasztalod”, énekli a tömeg és boldog örömmel, és és az igazak erejével diadalmaskodik a “kevélyek aláhajigálásá”-ban. Az utolsó árnyék még ott kísért: “Ha egy kevéssé megkeseríted, az égő tűzben el-bétaszítod. — a korál dallama itt a kórus mély hangjain tér vissza, s a zenekarban még a megpróbáltatás kínzó tüze lobog; azután minden ujjongó örömmé változik: “Nagy hamarsággal onnan kivonszod, nagy tisztességre ismét felemeled.” Igazak győzelme eloszlatja az utolsó felhőt is, minden sugárzik a fényben; s a kórus jubilációja alatt az introdukció zenéje kigyúltan és tündöklőn ujjong a zenekaron. A megtisztulás és a győzelem öröme egyetlen tűzoszlopba olvad; s az ujjongás tetőpontján megszólal a trombiták és trombonok heroikus diadalmi fanfárja is. De ez a tűzoszlop egy perc múlva elsápad és kialszik, mint ahogyan Schütz villogó és vehemens akkordjai szoktak kihamvadni: “az ég bezárul”. Visszatér az introdukció melankólikus zenéje, és a kórus Kodály Zoltán- Psalmus Hungaricusepilógust énekel, amilyennek a régi századok költői énekeiket le szokták zárni: Szent Dávid írta az Soltárkönyvben, ötvenötödik dicséretében; — ebben az utolsó strófában a korál dallama először a korai középkor aszkéta “orgánum” -ainak módjára, üres kvartokban szólal meg. Majd egyszerre felível föléje a tenorok melizmás záródallama, melyben évszázadok szomorúsága vibrál; még egyszer a költő hangja — tán messziről — a hívők hangja élén. Azután a korál nyújtott végső hangja felett ismétlik halkan: “vigasztalásért szörzék így versekben”. Mint amikor az ember lehunyt szemekkel és már becsukott imakönyvvel, egy percig még csendesen figyeli, hogyan hal el az ének odabelül.

Ez a tanulmány a 25 éves Szabolcsi Bence írása, 1924-ben, egy évvel a Psalmus bemutatása után készült.

Forrás: Miért szép századunk zenéje? – Gondolat, Budapest, 1974 )135-145. oldal)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s