NAGY ZOLTÁN: A CSIGA

Közzétette:

tengericsiga
A tenger partján, süppedő homokban,
Jártam régen, magányos estelen.
Leltem csigát, – az oceán kidobta –
Parányt, melyet kidob a végtelen.
Fülemhez tartám, – szállt a parti szél –
Hogy zúg! Hiszen ez a csiga beszél!
S egykor talán értették valahol
E halk zugást, mely érthetlen nekem,
Valamikor, magányos estelen,
Megértették a dalt amit dalol…
Valamikor!
Miről beszélsz, zümmögve csendesen,
Halkan, busan, magányos estelen,
Egy nyelven, melyet meg nem ért az ember,
Zugó csiga, mit kidobott a tenger!

Jártam régen boltos, magos szobákban,
Könyvektől részeg emberek között.
Sápadt diákok, hajlotthátu vének,
Ültünk némán ölén a könyvtár-éjnek.
Fejünk felett sok gázláng röpködött,
– Sárgaszárnyu pihenő lepketábor –
S ódon könyvekből dőlt reánk a mámor.
Akikről e sok sárga lap beszél,
Közülök már senki, senki sem él,
Ledőlt a ház, melyben laktak, a város,
Cipőnk talán szivük porától sáros,
Sok száz év dobta sulyos leplét rájuk,
Ez mind már nincs! De óh csoda! Mi látjuk!
Halljuk szavuk, a szél zaját a fákon,
Hörgést, kacajt, sóhajt, mely elhal távol,
S vaskos könyvek ódon tüzes borából
Isszuk a mámort néma orgiákon.

Hanem egy polcon, mely nem lát napot,
Találtam néhány pergamen-lapot.
Rajtuk jelek, talán betük, tán irás,
Tán nevetés, tán csukló, hörgő sirás,
Ki porrá lett már sok-sok ezer éve,
Régmult embernek kinja, szenvedése,
Tán harci zaj, tán hosszu csók, mely éget,
Véres, dalos, szerelmes, jajos élet!
S nem érti senki! Néma, holt jelek,
Ócska papir, mely néha megremeg
Beszélni vágy, s nem érti meg az ember…
Mint a csiga, mit kidobott a tenger.

Éj van. A szél zúg. Vetem a betüt.
A régi óra halkan zengve üt.
A könyvem irom. Minden szendereg,
S néma rendekben gyülnek a jelek.
S ki majd sötétlő soraikat látja,
Tudja, ez itt a vérem csurranása,
Ez itt sóhaj, ez évek szenvedése,
Dalos szivem ritmikus lüktetése,
Látja, mint küzd, szenved, vénül e lélek,
S gyülnek napok, a hónapok s az évek,
S gyülnek kesergő, céltalan dalok…
És aztán meghalok.
S meghal a nép, melynek körében élek,
Lapály lesz, hol most hegy mered az égnek.
Hegy, hol most táncuk hűs hullámok lejtik,
S a nyelvet, melyen irtam, elfelejtik.
S ha könyvemet kidobja majd partjára
A mérhetetlen évek óceánja,
Találgatják majd furcsa emberek,
Mit mondanak e néma, holt jelek?
S én szólni vágyom… Csönd! A mulás föd bé.
Nem értenek már, soha, soha többé!
Örökké tart e fojtó néma szender…
Mint a csiga, mit kidobott a tenger.

Ó de hát most megért-e valaki?
Sejtik-e, hogy mily dalra lejt a vérem?
Meghallják-e, a szivem mit dobog?
Tudják-e, merre jártam, hova értem?
Halk csigazugás nékik a beszédem,
Pedig most élek! Pedig most vagyok!
S az idők árja egyre foly, és egyszer
Magukkal visznek holtan a habok…
Hej emberek! Egy-kettő legalább!
Halljátok szóm? Figyeltek-é reája?
Az örömöket hűs munkába fojtom,
Szájam zsilipjét megnyitom, hadd folyjon
A gondolatok zengő muzsikája!
Mert ha lelkem énekes hurjait,
Foszlányokká pengették már az évek,
Ha kidobott már fekete partjára
A hullámos nagy óceán az élet:
Nézhetitek majd arcom torz vonásait.
S a gondolatot homlokom alatt,
Kékülő hullám, tört szemem, amelyben
Énbelőlem már semmi sem maradt.
Hiven őrzöm már azt az ezer titkot,
Melynek siró összessége az ember,
Ott fekszem majd, megérthetlenül, némán,
Mint egy csiga, mit kidobott a tenger.

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 2. szám

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s